Második rész

Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé
minek sodrán fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.
És így jutott a szörny-lét belsejébe
vak ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyuladtak,
mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.
És könyörge Jónás az ő Urának
a halból, mondván: „Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten! Mélységből a magasság
felé kiáltok, káromlok, könyörgök,
a koporsónak torkából üvöltök.
Mert dobtál vala engem a sötétbe
s tengered örvényébe vetteték be,
és körülvett a vízek veszedelme
és fű tekeredett az én fejemre,
bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam,
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet.”
S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
sürűn szíván kopoltyuját a Halnak,
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét ide-oda dobta
kinjában, mig Jónás émelygve s étlen
tovább üvöltött a büzös sötétben,
s vonítva, mint a farkas a veremben,
nyögött: „Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elől elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
s a feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
habár e halban sós hús lett belőlem!”
Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.
És monda Jónás: „Ki táncoltat engem?
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgő tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos szókkal futok zargatni nyájad.
Mert imádságom elhatott tehozzád
és végigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.”
Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.

A cet egy bálnafajta, óriási nagy hal. Elképzelhető, hogy egyszer élve kivettek bálnából egy embert, de a versben ez a jelenet példaértékű: az ember a legmélyebb pontról is, a legkilátástalanabb helyzetből is fohászkodhat Istenéhez.

Ami nagy hangsúlyt kap, az a képi megjelenítés: ahogy Jónás a hal gyomrában szenved. A Bibliában messze nincs ilyen részletesen leírva, ott pár szóval el van intézve az, amit Babits ilyen színesen tár elénk.

Persze, ez már a költő betegségéről is szól: ha nem is tudatosan formálta így, de öntudatlanul ott van a versben, és az ember akaratlanul is megérzi belőle, hogy a testi kín micsoda teher a személyiségen. Nemcsak Jónás szenved, a hal is szenved: mindkettőjüknek fáj az élet. Végül Jónás beadja a derekát, de nem szívből, hanem kényszerből, erős ráhatásra.

Van benne egy szép gondolat: jól van, nem menekülhet a feladat elől, megértette, de Isten se menekülhet őelőle. Vagyis ő felvállalja a feladatot, de Isten se futhat őelőle, mert őt Isten irányítja, ezért felelősséggel tartozik érte.

Egymásra vagyunk utalva: nemcsak mi Istenre, hanem Isten is ránk, hiszen az Úr is az emberek által alkotja meg az emberi világot, az emberek szenvedései, célkitűzései, vágyai viszik véghez Isten akaratát. Mi, emberek, akik bűnösök és gyarlók vagyunk, mi teljesítjük be az isteni akaratot.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!