A 2. egység (7-26. sor) egy lélegzetvételnyi, hatalmas, ziháló versmondat. A Gazdához intézett rimánkodó fohász, amely bizakodást sugall. Egy jövőkép rajzolódik ki feltételes módban („Óh bár adna…”).

A beszélő vágya az, hogy megtalálja régi hangját, álljon vissza a harmónia közte és a szavak között, és a Gazda akarata szerint szólalhasson meg (az Úr adjon medret, ami közt szavai folyhassanak).

Ennek az egységnek legfontosabb motívuma a tenger, amely szervesen kapcsolódik az első egység patak-motívumához. A tenger a cél, a megérkezés, a beteljesedés jelképe.

Szintén fontos motívum a Biblia, amely többet jelent önmagánál: megtartó erőt, létszerkezetet, a pusztulásnak és a káosznak ellenálló világtörvényt.

A beszélőt a szenvedés és a költőszerep vállalásának problémája foglalkoztatja. Vállalja a rossz bemutatását, feltárását és a harcot a jóért, pedig helyzete reménytelen.

A költő feladata a prófétaszerep vállalása, ennek két akadálya van: betegsége és a háború (20 sor). A szenvedés konkrétan és általánosságban is megjelenik (konkrétum a költő betegsége: „rossz gégémből telik”, általánosság: „a kínok eleven / süket és forró sötétjébe”).

Itt áradásszerűen ömlenek a sorok, áttörik a ritmikai egységek határait (sok áthajlás).

A lírai én nagyon megtapasztalta, mi a szenvedés, és most szeretné régi hangjait megtalálni, bátran akar újra megszólalni, nem akar bujkálni. Tehát ne a szenvedést akarja elkerülni, mint Jónás, hanem az erkölcsi kötelességként megélt költőszerepet, vállalt küldetését akarja beteljesíteni („mielőtt… végképp eltűnök… bátran szólhassak”).

Azért imádkozik, hogy ne fáradjon el, amíg csak él, mondja és tegye, amit mondania és tennie kell. Mert jön majd a nagy Cethal, az örök Cethal, a nagy Halál. A közeli halál tudata is arra készteti, sürgeti, hogy most már ne legyen rest szolgája Istennek, hanem fáradhatatlanul kövesse parancsait, sugalmazásait, addig, amíg lehet. Amíg a sors engedi, hogy beszéljen és meg ne haljon.

Az egész verset átszövi a szavak, a beszél-szólhassak stb. motívum, amely a költői megnyilatkozás feladatára utal. A záró sorban pedig a beszéd a halál ellentéteként az élet helyett áll, így a versben a költői beszéd, a nyelv válik a létezés alapjává. A beszélő létét a nyelv függvényeként értelmezi.

Ha ennek figyelembevételével olvassuk el újra a Jónás könyvét, akkor az a hang megtalálásának, a hagyomány beszédének allegóriájaként is értelmezhető.

A vers beszélője a Jónás könyvében megteremtett epikai hős története fölé nő, aki pusztán csak tudomásul vette az Úr döntését, a Jónás imájának lírai énje ellenben mélyen átérzi és teljesíteni akarja a küldetését.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!