Babits Mihály: Hegeso sírja (elemzés)
A vershelyzet szerint a szélét szemlélő lírai én (aki egy műalkotás szemlélőjeként van jelen) felteszi magának a kérdést, hogy vajon kinek akarja felékesíteni magát a domborművön látható fiatal lány. Úgy gondolja, bizonyára egy fiatal férfinak akar tetszeni, talán a vőlegényének. Ezután elképzeli magában, hogy ő Hegeso vőlegénye, s ebben a szerepben mintegy belép a síremléken látható jelenetbe.
A versben tehát a képzelet, a képzelőerő összemossa az idősíkokat: egymásba fonódik a múlt és a jelen („kedvesem kétezer éve alszik”), valamint a múlt és a jövő („ha megjövök majd én, a vőlegénye”). Míg a Messze… messze… című vers térben egymástól távol levő helyeket kapcsolt össze, addig a Hegeso sírja időben távoli világokat kapcsol össze, mintegy átlépi az időbeli korlátokat.
Így megszűnnek a határok látszat és valóság között, művészet és élet között, élet és halál között. Mindez pusztán azért, mert a befogadó képzeletében életre kel egy több ezer éves műalkotás, s közben a régmúlt idegenségében egyszer csak önmagára ismer.
Az olvasó is ugyanúgy elképzeli a leírt szituációt, ahogy a vers beszélője, így ugyanazok a beleképzeléses tudatbeli folyamatok őbenne is lezajlanak. Mindez a műalkotás és a befogadó kölcsönös viszonyát fejezi ki. Amikor a befogadó megért egy művet, a folyamat közben a mű is és ő is megváltozik, újraalakul.
Alapmotívumok:
- az antik görögségre utaló kifejezések: Hegeso, khiton, márvány
- a női testi szépség motívumai: duzzadó kebel, fürtös fej
- az élet és a halál ellentéte: alszik – meghalt, élő – lehelete se hallatszik
- a szobor, aki a szerelem hatására életre kel, felidézi Pygmalion mítoszát is
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Babits Mihály: Hegeso sírja (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>