A Fortissimo egy nagy háborúellenes költemény. 1917 februárjában íródott és a Nyugatban jelent meg, a lap 1917. március 1-jei számában, amelyet emiatt a vers miatt a hatóságok elkoboztak és istenkáromlás vádjával pert is indítottak Babits ellen, állásából is felfüggesztették. A Nyugat esztétizáló és apolitikus programja ellenére kiállt a költő mellett, mivel az erkölcsi elveket tartották szem előtt.

A vers fő motívuma, az alvó-halott Isten képe Nietzschétől is és Goethétől is származhat. A narrátor ezt az alvó, süket Istent akarja fölébreszteni, felrázni közönyéből. Ezért arra kéri az anyákat, hogy irgalmatlanul sírjanak, őrjítően sikoltsanak, és ha ez nem használ, akkor a férfiak durván káromolják az Istent, szidalmazzák, fenyegessék. Ezért fogták perbe a költőt vallás elleni vétség vádjával.

Babits költői magatartását az első világháború szörnyűségei változtatták meg. Etikai, erkölcsi meggyőződésből fordult szembe a háborúval: számára az emberi értékek, az életek, a humánum volt a fontos. A vérontást, a pusztítást hiábavalónak és erkölcstelennek tartotta.

Zárkózott természete ellenére felvállalta a közösségi költészet művelését és a közösség sorsáért felelős költő szerepét, mert úgy érezte, erkölcsi kötelessége, hogy ilyen vészterhes időkben felemelje a szavát a háború ellen.

Fortissimo

Haragszik és dul-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen –

ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull:
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édessen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
simuljatok őrjítő, őrült
imában!

     És ha hasztalan
ima, sírás: – mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban – a süket Istenét!

Süket! Süket!…

     Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni – mert, ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!

Döbbenetes sorok ezek Babitstól. Annyira kilátástalannak érezte a helyzetet (Magyarországnak nem sikerült kilépnie a háborúból), hogy már Istent hibáztatta a korszak borzalmaiért, az értelmetlen pusztításért. Más magyarázatot nem tudott találni arra, hogy hogyan történhet meg ilyesmi.

Istent okolta, amiért engedi, hogy ilyesmi megtörténjen. Mert ha van Isten és törődik a világgal, akkor hogy történhet meg ilyen? Hát süket az Isten vagy alszik? Hogyhogy nem hallja az emberek jajveszékelését? Vagy hogy lehet ennyire közönyös?

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!