Arthur Rimbaud: A részeg hajó (elemzés)
Sokan próbálták kideríteni, hogy a vers milyen élményeken alapul. Voltak Rimbaud-nak iskolatársai, akik gyerekkori emlékekkel magyarázták, a Charleville környéki nagy őszi, tavaszi árvizekkel és egy kikötött bárkával, amelyen Rimbaud és bátyja gyerekként sokat játszottak. De még így is nehéz elhinni, hogy az óceán roppant tereit és rejtelmes mélységeit, valószerű és fantasztikus részleteit, nyüzsgő lényeit, szörnyeit egy gyerekkori árvíz élménye ihlette volna.
Mások inkább irodalmi forrásokat sejtettek a vers mögött, talán az Iliász és az Aeneis tengerábrázolásait, van, aki Jules Verne Húszezer mérföld a tenger alatt című művét, van, aki Victor Hugo A tenger munkásai című regényét, van, aki Baudelaire A nagy utazás című versét, de még olyan irodalomtörténész is akadt, aki egy képes folyóirat cikkeit tekinti ihlető forrásnak.
Így hát még az is lehetséges, hogy Rimbaud, aki ekkoriban csak egy kamasz volt és kamaszoknak szóló ifjúsági regényeket olvasott, valamiféle silány írás motívumait, képeit „lopta el” és csinált belőlük remekművet.
De nem is a vers forrása a lényeges. A fiatal, vidéki fiú olyan művet akart alkotni, amellyel „megmutatja a párizsiaknak”, és a vers olyan is lett: a világirodalom legnagyobb költeményei közé tartozik.
A részeg hajó
Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek
bepingált cölöpökhöz nyilazva meztelen.
De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
s hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol –
alighogy véget ért a parti furcsa hecc,
vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
mint almák hűvös húsa csuszik a gyermektorkon;
s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
letisztult rólam és levált a kormány s horgony.
Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
költészetében, melybe csillag csorog és béke
s nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
mert kékes színüket átfesti drága mámor
s ringatja enyhe rengés a rézszín nap alatt,
s nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán forr,
a rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak.
S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
s a mélységek hintáit s kanyargó áramát
láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
s olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.
Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
míg olvadt messzeségek violája ragyog,
s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:
messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.
S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszin éjen,
míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
az óceánok csókja: izes áram a mélyben
s mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt,
és át sok hónapon, mint ha dagály robog
a sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.
S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
párduc-szem fényű és virágos szigetek
kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
a pőre nép fölött szivárvány libegett.
Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
a sás közé akadt Rém poklos teste reng,
és vizeket rohadni örök szélcsendben állón
s örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
s enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.
S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
halat, minőt találtam, aranyból. s énekelt,
s züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
s olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.
S olykor a minden tájak únottja, pólusok
bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog
s térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.
S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
majd elhagyott sülyedve, aludni még alább…
Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
kit elvitt a vihar élőtlen éterig,
s zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.
Im bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,
utam kaput az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül
ízes nap-cafatot s nyálas, nyulós azúrt!
Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
s nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
a reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
s kit újra s újra vár a kék és merev távol:
megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!
Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
s hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte!
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe,
bár megszakadna már s benyelné már a hab!
Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg…
Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,
s hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután…
(Tóth Árpád fordítása)
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Arthur Rimbaud: A részeg hajó (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>