Arthur Rimbaud A részeg hajó című verse 1871 szeptemberének végén keletkezett, mielőtt Rimbaud, aki még 17 éves sem volt, Charleville-ből Párizsba indult a nála 10 évvel idősebb Paul Verlaine-nel való első találkozásra.

Egy charleville-i irodalombarát hozta őket össze, aki mindkettőjüket ismerte, és elküldte Verlaine-nek Rimbaud néhány versét, mire Verlaine Párizsba hívta Rimbaud-t. Erre a találkozóra Rimbaud A részeg hajó kéziratát is magával vitte, de fennmaradt a vers Verlaine kézírásával is.

A vidéki fiú, aki már régóta vágyott Párizsba, elutazása előtt felolvasta versét egy iskolatársának, aki megjósolta neki, hogy „a legfényesebb neveket is el fogja homályosítani”. És Verlaine valóban rajongott a versért, mégis több mint 10 év kellett hozzá, hogy A részeg hajó megjelenhessen – előbb egy folyóiratban, majd Verlaine „Elátkozott költők” című antológiájában.

Ez a mű, A részeg hajó Rimbaud első korszakának (a hangpróbálgatások időszakának) lezárása, de egyúttal a második korszak nyitánya is, amikor Rimbaud a kozmikus látomások költője lett. Példaképének Baudelaire-t tekintette, akit „valóságos Istennek” tartott.

Új ars poeticája abból állt, hogy sajátos látomásokkal próbálta feltárni a világ mélyebb, rejtett összefüggéseit. Látomásos költészetének egyik leghíresebb darabja A részeg hajó, amelyet a szimbolista költészet mintapéldájaként tartunk számon.

Egy sodró erejű, látomásos képsorozatból álló, hatalmas ívű költeményről van szó, amely a modern költészet egyik alapkérdését, az önazonosság problémáját dolgozza fel.

A mitológiák, vallások és nagy elbeszélések egyértelmű és pontos választ adnak arra a kérdésre, hogy „ki vagyok én?”. Csakhogy ebben az időszakban már megrendült a gondviselésbe vetett hit és az egészelvű világértelmezés. Most már az ember osztottnak tapasztalta saját személyiségét. Úgy érezte, a személyiség folyton változik, és önmagunk számára is megismerhetetlen.

Rimabud is úgy gondolta, hogy az „Én – az mindig valaki más”. A személyiség egyrészt folyamatosan változik, másrészt úgyis csak eszköz arra, hogy a világ lényegi jelenségeit megismerjük: „Nem helyes azt mondani: én gondoltam. Úgy kellene mondani: engem gondolnak.”

A szimbolista lírában alapvető törekvés a személyiség ismeretlen tartalmainak, a lélek titokzatos mélységeinek feltárása. Ez az önmegértés azonban nem a logika szabályai szerint történik, és nem lehet a logika szabályai szerint működő nyelvezettel kifejezni, hanem csakis asszociatív, látomásos képalkotással.

Ugyanakkor a Rimbaud által megalkotott látnokköltő már nem azonos a romantika váteszköltőjével. A legfontosabb különbség az, hogy a modern, szimbolista látnokköltőnek nincs küldetéstudata, nem akar népvezér lenni, és lírája egyáltalán nem közösségi érdekeltségű líra, hanem magánjellegű. Beszéde valamilyen személyes témát feldolgozó magánbeszéd vagy monológ.

Ez a személyes jelleg érvényesül A részeg hajó című versben is, amely Rimbaud költészetének egyik jellemző motívumára, az utazásra épül. A tengeri út természetesen a beavatódás, az ismeretlen megtapasztalásának allegóriája, a tengeren hánykolódó hajó pedig sorsjelkép.

Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy Rimbaud a vers megírásakor még nem látta a tengert: majd csak azután fogja. Olyan tény ez, amelyen a vers értelmezői nem győztek csodálkozni: egyikük szerint ez „a legszebb vers, amit a tengerről valaha is írtak”. Így logikus lett volna, hogy egy tengeri utazás vagy legalább a tenger látványa legyen a „lángelmére valló leírás” élményi alapja – de nem így volt.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!