A vers fő problematikája ugyanaz, mint A walesi bárdoké: akárcsak Edward király, Ali is azt akarja, hogy a legyőzött ellenség dalnokai az ő dicsőségét énekeljék meg.

A két magyar fiúnak ezentúl Alit kéne szolgálnia, aki elvárja tőlük, hogy részt vegyenek a törökök győzelmi ünnepén és őt, új urukat magasztalják. Elküldi értük egyik emberét, hogy hozza őket a török táborba.

Így a dalnokok döntéshelyzetbe kerülnek, hogy milyen magatartásformát válasszanak. Tulajdonképpen kétféle erkölcs között kell választaniuk: alkalmazkodni a helyzethez és előnyökért vagy gyávaságból behódolni az elnyomó hatalomnak vagy hűnek maradni elveikhez, hazájukhoz, Szondi emlékéhez, és ha kell, elszenvedni az engedetlenségért járó büntetést is.

A két fiatal magyar dalnok nem hajlandó a török táborba menni: sem vigadozni nem tudnak (mert Szondit gyászolják), sem azt az embert nem tudják dicsérni, aki Szondit megölte. Csak térdelnek Szondi sírjánál és lantot pengetve siratják-magasztalják gazdájukat, akihez a hűség és a szeretet érzése fűzi őket.

A török követi nem érti a viselkedésüket, hiszen nem láthat bele a lelkükbe. Ő azt hiszi, egy költőnek teljesen mindegy, hogy kiről ír dicsőítő éneket, és elég földi javakat felajánlania („Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, / Mit csak terem a nagy szultán birodalma”), hogy a törökökhöz csábítsa a két dalnokot.

A két fiú számára azonban ez becsületbeli kérdés: hűtlenné és hazaárulóvá válnának, ha engednének, és különben sem viszi rá őket a lélek, hogy megtegyék: mivel szerették Szondit, képtelenek a gyilkosát dicsőíteni. Szondi értékrendje az ő értékrendjük is, és Szondi hősi önfeláldozását tekintik példaképnek.

Így a török követ által felkínált – főleg érzéki, élvhajhász – előnyök helyett inkább a tisztességhez, a lelkiismeretük szavához és belső szabadságukhoz ragaszkodnak, még azon az áron is, hogy engedetlenségükért büntetéssel kell szembenézniük (börtön, verés).

Az apródok visszaemlékezése a csatára tárgyilagos krónikának indul, de aztán egyre patetikusabbá, szenvedélyesebbé és költőibbé válik. Szondi valóságos keresztény mártírrá válik a lantjukon, akinek katonai veresége és hősi halála erkölcsi szempontból nézve diadal, mert teljesítette a kötelességét, hű maradt feladatához és eszményeihez. Ugyanígy hű marad a két apród az ő emlékéhez.

A török követ sokkal prózaibb, hétköznapibb beszéde teljesen más stílusú, mint az apródok éneke, így éles váltások vannak a két szólam között. Arany török szavakkal, ill. a török kultúrához kapcsolódó metaforákkal is egyénítette az egyébként is színes keleties stílust (pl. „Immár födi vállát bíborszinü kaftán”).

A hegy-völgy, fent-lent ellentéte is jelzi, hogy az erkölcsi fölény az apródok oldalán van. A török szolga és a két magyar fiú egy ideig felváltva beszélnek, párhuzamos monológokban, egymás szavaira való reagálás nélkül, de végül a követnek kell engednie, ő reagál arra, amit az apródok mondanak („Aztán – no, hisz úgy volt!”), de az apródok továbbra sem válaszolnak neki semmit.

Később maga a török követ is elismeri Szondi vitézségét („Rusztem maga volt ő!”), de Szondi dicséretével sem ér célt az apródoknál, s ekkor végképp elveszti a türelmét. Azt a feladatot kapta, hogy vigye a két apródot a török táborba, és most fél, hogy Ali megbünteti, ha ez nem sikerül.

Végül mindkét fél egyszerre jut el arra a pontra, hogy összecsapnak egymással: a török megfenyegeti az apródokat („vesszeje vár / És börtöne kész Ali úrnak”), az apródok meg átkot mondanak új urukra, Alira, amiért megölte Szondit („Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte”). Szondi mártírként halt meg és üdvözülni fog, gyilkosa azonban testileg-lelkileg kárhozzon el.

Ez az átok inkább az Ószövetség hangján megszólaló bosszúvágyat fejez ki, mint az Újszövetségre jellemző keresztényi megbocsátást. A katonai túlerővel szemben való tehetetlenség és kiszolgáltatottság csak gyűlöletet és nyers bosszúvágyat szül az elnyomó hatalom iránt.

A vers kompozíciója azt fejezi ki, hogy a két apród és a török követ két egymással ellentétes értékrendet képviselnek, amelyek között nem lehetséges az érintkezés. Két olyan világ, két olyan erkölcs áll szemben, amely kibékíthetetlen egymással, ezért nem lehet kapcsolat a kettő között.

Ez az oka annak, hogy a török szolga és a magyar ifjak közt nem alakul ki igazi párbeszéd, hanem lényegében felváltva monologizálnak, elbeszélnek egymás mellett. Egyik se arra reagál, amit a másik mond. Így a vers igazi mondanivalóját nem is annyira a szöveg hordozza, hanem a kompozíció.

A verselés időmértékes. Arany daktilusinak tartotta ezt a versét, de Nemes Nagy Ágnes és más elemzők után ma inkább anapesztusinak tartja az irodalomtörténet.

A strófák első három sora középen sormetszetet tartalmaz, a negyedik sor viszont nem tartalmaz sormetszetet. A sormetszet megtöri a verssort, így szaggatottabbnak hat a vers ritmusa. Ez a töredezettség jól illik a vers zaklatott menetéhez. A sorok keresztrímesek (a b a b).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!