A versben szereplő két apród nem két ifjú katona, hanem két lányos arcú fiatal dalnok, 16. századi lantos, akik históriás énekeket szereznek és énekelnek az aktuális eseményekről.

A vers tartalma:

• 1-2. strófa: bevezető versszakok, amelyeket még a narrátor mond. Megtudjuk, hogy annak a napnak estéje van, amikor a drégelyi vár elesett és török kézre került. A török a völgyben ünnepli a győzelmét, a rommá lőtt vár füstölög, a várral szemközi hegyormon van Szondi sírja, amelynek helyét lobogós kopja jelöli meg. A sírnál térdel Szondi két apródja és Szondit siratja.
• 3-4. strófa: még ez is bevezetés, amelyben a török vezér, Ali beszélget egyik emberével. Azt akarja tudni, miért nincs még itt a Szondi két dalnoka, hogy megénekeljék az ő dicsőségét. Szolgája azt feleli, hogy a két apród a „gyaur basa” sírjánál pengeti lantját. A ballada kihagyásos, de a továbbiakból azt lehet kikövetkeztetni, hogy Ali elküldte a szolgát a két apródért, hogy hozza őket a török táborba.
• 5. strófa: a két apród énekét halljuk, de nem az elejétől: valahol a közepén kapcsolódunk be, amikor a török követ megjelenik. Ezt jelzi a strófát nyitó három pont és a kötőszavakkal való kezdés („S hogy feljöve…”). Megtudjuk az énekből, hogy Ali elküldte Mártont, az oroszi papot Szondihoz, és felszólította, hogy adja meg magát, akkor kegyelmet kap.
• 6. strófa: megszólal a török küldönc, hízeleg az apródoknak („Szép úrfiak!”) és próbál rávilágítani, hogy veszett ügyet nincs értelme szolgálni („E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet”)
• 7. strófa: az apródok tovább énekelnek Szondiról, aki azt válaszolta Alinak, hogy nem adja meg magát („Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi”)
• 8. strófa: a török követ minden szépet és jót ígér az apródoknak, csak jöjjenek vele („Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, / Mit csak terem a nagy szultán birodalma, / Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…”)
• 9. strófa: az apródok tovább éneklik Drégely elestének történetét. Ali tűzparancsot ad és megindul a vár ostroma („Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond, / És pattog a bomba, és röpked a gránát”).
• 10. strófa: a török szolga most megpróbál ráijeszteni az apródokra, hogy hideg lesz az éjszaka, és ha itt kint maradnak, megfagynak („Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold: / Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”)
• 11. strófa: az apródok tovább énekelnek Szondiról, aki minden értéket megsemmisített a várban, nehogy török kézre jusson („A vár piacára ezüstöt, aranyt, / Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat”)
• 12. strófa: a török szolga most már türelmetlenné válik, de belátja, hogy neki kell engednie: elkezd reagálni arra, amit az apródok mondanak („Aztán – no, hisz úgy volt! Aztán elesett!”) Kisebbíteni próbálja Szondi érdemét („rövid az eset”), vagyis az érve az, hogy ilyen kis ügy nem érdemel dicsőítő dalt.
• 13. strófa: az apródok tovább énekelnek Szondiról, aki nem akarta, hogy ők, a két árva fiú vele együtt meghaljanak az ostrom során, ezért szép ruhába öltöztette őket, pedig ők inkább meghaltak volna („Nem hagyta cselédit – ezért öli bú – / Vele halni meg, ócska ruhába’!”)
• 14. strófa: a török szolga most kifejezetten az apródok által mondottakra reagál, első szavaival az ő történetüket folytatja („S küldött Alihoz…”). Innen tudjuk meg, hogy Szondi az őt legyőző ellenséghez küldte két szeretett apródját azzal a kéréssel, hogy kímélje meg az életüket. Ezért várja Ali a táborba a két ifjút, mert halott ellenfele kérését akarja teljesíteni. Viszont a fiúk nem akarják Alit szolgálni, ezért a török küldönc emlékezteti őket, hogy ez nemcsak Ali kívánsága, hanem Szondi végakarata is. Ezután hosszan ecseteli, hogy Ali milyen jó lesz hozzájuk, mennyire vigyáz majd rájuk stb. („Ali dús, Ali jó; / Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála; / Sátrában alusztok, a széltül is ó”). Különben is hálásnak kéne lenniük, amiért életben hagyja őket („Fiaim, hozzá köt a hála!”)
• 15. strófa: az apródok tovább folytatják Szondi történetét, elbeszélik, milyen emberfeletti harcot vívott Szondi a végső rohamban („Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl! / Mint bástya, feszült meg romlott torony alján”)
• 16. strófa: a küldöncre kezd hatni az apródok éneke, ő is bekapcsolódik Szondi dicséretébe, akit a törökök legnagyobb hőséhez hasonlít („Rusztem maga volt ő”). Aztán észbe kap, és megijed, hogy Ali haragudni fog, ha megtudja, hogy ő és az apródok Szondit dicsérték („Azonban elég: / Ali majd haragunni fog érte.”)
• 17. strófa: az apródok megéneklik Szondi dicsőséges hősi halálát („Ő álla halála vérmosta fokán, / Diadallal várta be végét”).
• 18. strófa: a török követ most már ingerült és dühös, amiért nem sikerült meggyőznie az apródokat, hogy jöjjenek vele. Előbb sürgeti a dal befejezését („Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már / Dícséretiből az otromba gyaurnak?”), aztán nyíltan megfenyegeti az apródokat, hogy ha nem engedelmeskednek Alinak, büntetésre számíthatnak („Eb a hite kölykei! vesszeje vár / És börtöne kész Ali úrnak”)
• 19. strófa: az apródok a fenyegetésre azzal válaszolnak, hogy megátkozzák azt, aki megölte Szondit („Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte!”). Ezzel lényegében új urukra, Alira mondanak átkot.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!