Arany János: Zách Klára (elemzés)
A kezdő strófa sejtelmes, természetszimbolizmusa a magyar népdalok természeti párhuzamaira emlékeztet:
Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa…
Szőke, leány, barna.
Ez egy felhőtlen népdalszerű bevezetés, amelyből nem érezzük a közelgő tragédiát. Vidám, boldog hang jellemzi az első strófát.
A korabeli krónikák szerint december volt, amikor az elbeszélt események lezajlottak. Aranynál azonban szikrázik a napfény, reggeli misére szól a harang, s a virágoskertből vonul a misére Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné, udvarhölgyeitől körülvéve.
Aztán az egyik oszlop mögül előkerül Kázmér herceg, a királyné öccse, és csatlakozik a menethez, közben pedig nővérével beszélget. Kéjsóvár suttogással vallja be neki, hogy megkívánta Zách Klárát.
Persze Kázmér is rózsákról beszél („Azt a rózsát, piros rózsát / Haj, beh szeretném én!”), de Klárára gondol. Egyszerre panaszkodik és követelőzik, betegnek mondja magát („Beteg vagyok érte, szívdobogást érzek”), de egyértelmű, hogy csak a kéjvágy kínozza.
Figyeljük meg, hogy a királyné hangja visszautasító, de bujkál benne valami mosolyféle! Mintha évődne a saját öccsével, kelleti magát, nem elég erőteljesen utasítja vissza Kázmér kérését, hogy adjon alkalmat neki találkozni a lánnyal:
„Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér! –
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek, bizony gyász ér!
A királyné tehát látszólag megfeddi az öccsét, de ez csak játékos szidás a részéről („Menj! haragszom… nem szégyelled?…”). Lefekteti szobájában Kázmért, mintha valóban elhinné, hogy beteg:
Sietős az útam,
Reggeli templomra:
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra.” –
Úgy tűnik, mintha a királyné meg akarna szabadulni az öccsétől, akinek ez a nyílt vallomása, ahogy durván nevén nevezi, amit akar, talán sérti a királyné női szemérmességét (ezért kérdezi, hogy: „nem szégyelled?”). Ugyanakkor érezteti Kázmérral, hogy eleget fog tenni a kívánságának, mert ahogy felkínálja neki a pamlagját, hogy ott „lábadozzon”, abban nagyon finom kis sejtetés bujkál.
A következő versszak már érezteti a tragédiát: ismét a rózsás kertet látjuk, de már nincs meg az a frissesség, amely az első strófát jellemezte, és a sorok is lelassulnak:
Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.
Itt már el van vetve a tragédia magja. A királyné elmegy reggeli imájára, az olvasóját azonban otthon felejti (az olvasó imakönyv vagy rózsafüzér, amely arra szolgál, hogy a római katolikus szertartás szerint a mise előtt mondott imádságokat számon tudják tartani: az imafüzéren számolják, hogy hány darab Hiszekegyet, Üdvözlégy Máriát, Miatyánkot mondtak el).
A királyné nyugtalan, nem tud imádkozni, emiatt a kíséretében levő hölgyek felemelik a fejüket és szolgálatkészen rápillantanak. A királyné szeme végigfut rajtuk:
Könyörögne, – nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?
A királyné mintegy véletlenül éppen Zách Klárát küldi vissza az olvasójáért. Tekintete látszólag véletlenül akad meg áldozatán, és úgy adja ki neki parancsát, suttogva, mintha kitüntetés lenne, hogy ő keresheti meg az olvasót:
„Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.”
Az utolsó mondatot már csak eligazításként dobja a máris induló Klára után, aki mit sem sejt a ravaszkodásából: nem tudhatja, hogy a díványon nem az olvasót fogja találni, hanem Kázmér herceget.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Arany János: Zách Klára (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>