Arany János: Mindvégig (elemzés)
A költőnek mindig van témája, amíg érzelmei vannak, márpedig ameddig élünk, addig vannak érzelmeink:
Tárgy künn, s temagadban –
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.
Az új eszmét és az érzelmek pezsdüléseit kell és lehet versbe emelni, így hát a költő ne vonakodjon, amikor „a lant hív”-ja, vagyis az ihlet alkotásra szólítja. Még akkor se, ha nincsen közönsége:
Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
– Mint tücsöké nyáron –
Vész is ki dalod.
Itt a zárlatban Arany arról panaszkodik, hogy felbomlott az a viszony, amely régen író és olvasó között fennállt. Ugyanakkor most már azt vallja, hogy az olvasóközönség hiánya nem ad jogot a költőnek a hallgatásra. Az, hogy nincs a művei iránt érdeklődő közönség, nem lehet ok arra, hogy ne írjon: akkor is alkotni kell, ha nem olvassa senki.
A költő belső világát feltáró, szubjektív költészet egyébként sem olyan, mint a közéleti líra: ennek a költészetnek nem feltétele a közönség megléte.
A Letészem a lantot idején Arany még úgy gondolta, a költészetnek fontos feltétele a befogadók közössége, különben a vers csak pusztába kiáltott szó lesz („Szó, mely kiált a pusztaságba”), vagyis a költészet közönség nélkül feleslegessé válik. Nagy hangsúlyt tett a közönség véleményére is („Kit érdekelne már a dal”) és a kilátásba helyezett elnémulást a közönség érdektelenségével indokolta.
Ezzel szemben a Mindvégig írásakor már függetleníti a költészet értelmét a befogadó közösségtől, ezt egy módosítószó jelzi („Bár puszta kopáron”), és azt vallja, hogy a hallgatóság hiánya nem teszi céltalanná, hiábavalóvá vagy értéktelenné a költészetet.
A költőnek akkor is alkotnia kell, ha a közönséget nem érdeklik a versei, és nem szabad az olvasók elvárásaihoz igazodnia, hanem azt kell írnia, ami a szívéből jön („Te mondd, ahogy Isten / Adta mondanod”), ugyanis a költészet célja az önkifejezés. A vers nem attól lesz értékes, hogy az embereknek tetszik, hanem esztétikai mércével mérhető értéke van: vagyis értéke önmagával mérhető.
Egyébként nem először jelenik meg Arany költészetében témaként az, hogy művei visszhangtalanok maradtak. Már az 1853-as Csaba királyfi töredékei elé írt Előhangban is felszólítja önmagát, hogy „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”
A költőnek ugyanis az a feladata, hogy alkosson, akkor is, ha nincs sikere, akkor is, ha nem olvassák a műveit. Aranynak erre újra meg újra figyelmeztetnie kellett önmagát, mert könnyen elbizonytalanodott, és hajlamos volt félbehagyni azt, amit elkezdett.
A zárlatban megjelenő tücsökhasonlat érzékletessé teszi a kései Arany-líra önkifejező jellegét, és a felütés lantmotívumára is visszautal. A tücsök ugyanis az antikvitás óta költészetjelkép, akárcsak a lant. A tücsök a Múzsák és Apollón kedvelt állata, az egyszerű szépség muzsikusa, ám Ezópus állatmeséje nyomán a pillanatnak élő művész jelképe is lett.
A tücsökmotívum a 20. századi magyar költészetben is gyakran felbukkan (pl. Babits Mihály Az őszi tücsökhöz c. versében, Szabó Lőrinc lírai ciklusában, a Tücsökzenében, vagy Hajnóczy Péter A hangya és a tücsök c. modern állatmeséjében.
Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy a verset az irodalomtörténészek az alábbi szavakkal méltatták:
Balogh László: „Arany legszebb költeményei közé sorolható.”
Keresztury Dezső: „… a legerőteljesebben ihletett vers… ritka intenzitású önvallomás.”
Szegedy-Maszák Mihály: „…összetett hatású remekmű.”
Hozzászólások
Arany János: Mindvégig (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>