Műfaja kevert: dalszerű formában megnyilatkozó elégia. Típusa szerint ars poetica tartalmú létösszegző vers. A hangnem egyszerre elégikus is és derűs is, és ez a kettősség a műfaj tekintetében is megfigyelhető: a létösszegző, elégikus tartalom rövid sorokból építkező, egyszerű rímképletű dalformával társul.

Az első két és az utolsó három versszakban az ars poetica jelleg uralkodik, a középső részben a létösszegző igény a meghatározó.

A cím időhatározós, témajelölő. A téma az alkotáshoz való viszony, ill. az alkotásra való felszólítás.

A vers Arany önszemlélő hajlamát tanúsítja. Költészete nem élményköltészet: nem akkor írja meg az élményét, amikor átéli, hanem jóval később, miután már átgondolta és mérlegelte. Így már tanulságokkal együtt tudja megfogalmazni saját magának.

Ez az önszemlélés, önellenőrzés iróniával jár. Ezért a vers beszédmódja amellett, hogy második személyű, közvetlen hangvételű és elégikus, egyszersmind ironikus is. Az idős költő sztoikus életszemlélete és öniróniája egyszerre nyilatkozik meg.

A beszédhelyzet önmegszólító. A vers beszélője önmagát szólítja meg, ami az önvigasztalás, önmeggyőzés szándékáról tanúskodik. A lírai én lényegében párbeszédet folytat önmagával: van egy megszólító én és egy megszólított én. A párbeszéd egyoldalú, mivel csak a megszólító én beszél, de magatartása burkoltan magában foglalja a megszólított én kételyeit is.

Abból, amit a lírai én önmagának mond, érezni lehet, hogy sok mindent kudarcként fog fel („Bár füstbe ment reményid” stb.), de ezt a kudarcérzést mérsékli az a szenvedélyes ragaszkodás, amit a költészet iránt érez. A versben tehát egyfajta kiegyenlítődést tapasztalunk.

A vers beszélője annyira szereti a költészetet, hogy felvállalja az életművét, holott életét is és költészetét is csonkának, töredékesnek, hiányosnak érzi.

Az önbiztatás azt jelzi, hogy Arany megbékélt élethelyzetével. Ez a megbékélés eredményezi azt, hogy képes felismerni az élet szépségeit és képes felülemelkedni a hiányérzetből fakadó fájdalmon.

Ez a felülemelkedés hol öniróniával („Légy te vidorabb”) párosul, hol csúfondáros önszemlélettel („És érzelem, az van”), hol pedig bölcs belátással („S ne hidd, hogy a lantnak / Ereje meglankadt: / Csak hangköre más”, „Ezzel ha elégszel”).

A Mindvégig fő motívuma a lant, amely a költészet jelképe, és ennek a versnek is kulcsszava, akár a korábbi nagy számvetésé (Letészem a lantot). A lant amolyan költészettoposz, melyet a költő már a felütésben ismétléssel nyomatékosít, amivel kiemeli a vers ars poetica jellegét.

A Mindvégig tudatos párbeszédet folytat a Letészem a lantot című korábbi Arany-verssel, amelynek több állítását is visszavonja. Míg a Letészem a lantot az alkotás feleslegességét és céltalanságát hangsúlyozta, addig a Mindvégig a mindhalálig való alkotásra szólít fel.

Míg a Letészem a lantot megírását Arany személyes meghasonlottsága és a világosi nemzeti tragédia indokolta, a Mindvégig megírása nem közösségi érdekű tett: a versíráshoz való ragaszkodásnak egyéni célja van, az írás már csupán a halál fenyegetésében élő költő vigasza. Láthatjuk, hogy a két vers megírása között sokat változott Arany János maga is és a költészet szerepéről vallott felfogása is.

A középpontban tehát a költészet motívuma áll, amely a vers elején a halállal kapcsolódik össze. Ez a motívum a vers viszonyítási pontja, így a vigasz a felbukkanó többi motívummal együtt ezzel a főmotívummal, a költészettel kerül kapcsolatba.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!