Arany János: Letészem a lantot (elemzés)
A Letészem a lantot 1850. március 19-én íródott. A levert szabadságharc után Arany sokat szenvedett lelki értelemben. A lelki tűz veszett ki belőle, eltűnt az alkotókedve. Csalódott volt, reményvesztett, és abba akarta hagyni a versírást. Fölöslegesnek érezte magát, költészetét pedig hiábavalónak, hiszen ha a nemzet halott, akkor nincs kinek énekelni.
1849 előtt irodalmunkban sokkal gyakoribbak voltak az allegorikus, retorikus, tanító szándékú vagy életkép-és zsánerképszerű versek, mint az elégiák. Arany látásmódja azonban már akkor is elégikus és rezignált volt (lásd pl. A rab gólya), és ezzel ő kivételnek számított.
A világosi katasztrófa után az elégikusság egyeduralkodóvá válik lírájában, hiszen az 1850-es években ő is kiszolgáltatottnak érezte magát, veszélyérzete erősödött, kiégettnek érezte magát, életkedvét is elvesztette. Ekkor írt verseiben az értelmes, célirányos, távlati jövőképpel bíró élet elérhetetlen álomnak tűnik.
Letészem a lantot
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon… Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Most… árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után…?
Hímzett, virágos szemfedél…?
Szó, mely kiált a pusztaságba…?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
A Letészem a lantot alapélménye a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, valamint a világosi tragédia után kialakult nemzeti és személyes válságélmény, katasztrófaélmény. (Ezt az élményt dolgozza fel Vörösmarty Mihály Előszó című alkotása is.)
A vers hangulata fájdalmas, lemondó, műfaja elégia vagy elégiko-óda (maga Arany elégiko-ódának tartotta), de ars poetica jellegű elemeket is tartalmaz. Fő motívumai: lant, tűz, fa, tavasz.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Arany János: Letészem a lantot (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>