A rab gólya 1847-ben íródott allegorikus költemény, lírizált kisepikai mű (az allegória átvitt értelmű kép, többnyire állathoz, növényhez vagy valamilyen mitologikus alakhoz hasonlítja tárgyát a költő).

A vers hangvétele, témája alapján könnyen azt hihetnénk, hogy 1849-ben vagy később, a szabadságharc bukása után keletkezett, pedig Arany még előtte írta. Olyan, mintha a magára hagyott gólya a magára hagyott szabadságharcot szimbolizálná, pedig akkor még ki sem tört a szabadságharc.

Eredendően elégikus alkatú, elmélkedésre, bánatra hajlamos költő volt Arany János, már fiatalon is. Akkoriban, amikor Petőfi a világszabadságról írt és a forradalmat várta, ő ilyen mélyről jövő, fájdalmas verset alkotott.

A gólya képében a magára hagyott ember képét jeleníti meg, de ekkori magányérzetét nem lehet a szabadságharc bukásának, Petőfi siratásának számlájára írni. Személyiségéből, lelkialkatából eredt, hogy vonzotta a mélység, a szomorú téma.

A mű a vágyak derékba törését, a célok lehetetlenségét, a kiszolgáltatottságot, a tétovaságot, a reménytelenséget sugallja.

A rab gólya

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerités, négy magas fal:
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ,
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!

A megrendítő versből érezhető, hogy Arany hite és bizakodása még a forradalom kitörése és bukása előtt megingott. Ez és néhány más költemény már 1848 előtt előrejelzi az Arany-líra 50-es évekbeli alapérzését.

A fájdalom, a meghasonlás érzése szólal meg benne, látszólag indokolatlanul, inkább csak a költő elégikus hajlamát jelezve. Arany saját bevallása szerint a vers célzata az 1848 előtti szisziphuszi küzdelmekre utal, vagyis arra, hogy a szabadelvűek harcai sikertelenek maradtak a reakcióval szemben.

Azért megdöbbentő Arany felfogása, mert elve reménytelennek látta a küzdelmet, úgymond eleve lemondott a sikerről. Ezt a kilátástalanságot nyomatékosítja a versben: „Árva madár, gólya madár, / Sohse nő ki tollad, ne várd”. Elképesztően erős hajlama volt a csüggedésre.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!