A csinovnyik halála Csehov korai novelláinak egyike, 1883-ban jelent meg az Oszkolki hasábjain. A szerző álnéven publikálta (Antosa Csehonte).

Anton Pavlovics Csehov (1860-1904): a 19. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik (Gogol, Tolsztoj és Dosztojevszkij mellett).

Az Azovi-tenger partján fekvő Taganrogban született (ez egy vidéki kereskedő-és kikötőváros), ősei jobbágyok (parasztok) voltak. Apja már vegyeskereskedő, de folyton anyagi gondokkal küzdött. A hitelezők elől a család 1876-ban Moszkvába költözött. Csehov ekkor gimnazista volt, s Taganrogban maradt, hogy befejezze tanulmányait. Csak 1879 őszén ment szülei után Moszkvába.

1880-ban beiratkozott az egyetemre, orvosnak tanult. Már egyetemistaként elkezdett írni, s tehetsége, tudatossága, ambiciózussága folytán viszonylag gyors sikert ért el. Humoreszkeket írt, különböző élclapoknak dolgozott, így tartotta el magát.

Sőt, nemcsak önmagát. Apja csődbe ment, alig menekült meg az adósok börtönétől, így lényegében a húszéves orvostanhallgató Csehovnak kellett eltartania szüleit és öt tehetséges, szintén művészi hajlamokkal rendelkező testvérét.

Miután egyetemi tanulmányait befejezte, egy ideig orvosként dolgozott Moszkva környéki kórházakban, de hamarosan otthagyta az orvosi pályát és az irodalomnak szentelte az életét. Írói hírneve egyre nőtt, Puskin-díjjal is kitüntették.

1890 áprilisában a Szahalin-szigetre utazott (Oroszország keleti partjaihoz) és az ottani fegyenctelepek életét tanulmányozta. Szahalin c. útirajzában 1894-ben olyan megrendítően tárta fel a telepesek nyomorúságos életkörülményeit és kiszolgáltatottságát, az önkény borzalmait, hogy a hatóságok kénytelenek voltak javítani az állapotokon.

Csehov visszatért Moszkvába, de tehernek érezte a városi életet és egészségi állapota is romlani kezdett (tüdőbeteg volt), ezért vett egy kisebb földbirtokot Melihovóban, a fővárostól nem messze. Itt élt szüleivel és testvéreivel 1899-ig.

Amikor tüdőbetegsége súlyosbodott, Ausztriában, Dél-Franciaországban és Olaszországban kezeltette magát, de állapotában csak ideiglenes javulást lehetett elérni. Orvosként ő maga is tudta, hogy sohasem gyógyulhat meg.

1899-ben eladta melihovói birtokát és műveinek kiadási jogát, így lehetővé vált, hogy délre, a Krím-félszigetre költözzön. Jaltában villát építtetett magának és haláláig itt lakott. Itt került barátságba Tolsztojjal és Gorkijjal.

Ekkor már sikere csúcsán járt, darabjait rendszeresen bemutatta a moszkvai Művész Színház. 1901-ben feleségül vette a színház egyik színésznőjét.

1904-ben még megünnepelték 25 éves írói jubileumát, de ekkor már nagyon beteg volt.

1904 júniusában elutazott a német Badenweiler fürdővároskába, hogy a gyógyíthatatlan betegségre enyhülést keressen. Itt halt meg pár hét múlva. Hamvait hazaszállították és Moszkvában temették el.

Munkássága: Csehov a groteszk terén Gogol utódjának, a poétikus realizmus terén Turgenyev folytatójának bizonyult.

Pályáját vicclapi humoristaként kezdte paródiákkal. Első alkotása, a Levél tudós barátomhoz c. karcolat, 1880-ban jelent meg.

Életműve két fő korszakra bontható:

1. korszak: 1880-as évek. – Novellák. Csehov mély szatirikus készsége és beható emberismerete, széles körű társadalmi és gazdasági érdeklődése, erkölcsi és filozófiai eszméi leggazdagabban a novella műfajában fejeződtek ki.

Egyetemi évei alatt írt pár lapos kis elbeszélései, humoreszkjei mesterien ötvözik a jellemkomikumot és a helyzetkomikumot. Nagyon tipikus mindennapi apróságokat, kisebb-nagyobb fonákságokat, emberi hitványságokat gúnyol ki (elsősorban a tudálékosságot, ostobaságot, önhittséget, szolgalelkűséget, köpönyegforgatást). Ezek a művek mosolyt keltő, de azért szatirikus alkotások.

A pályaszakasz legfontosabb novellái: A csinovnyik halála (1883), A pufók meg a nyurga (1883), Kaméleon (1884), Prisibejev altiszt (1885).

1885-tól mélyebb, filozofikusabb novellákat írt, a társadalmi mondanivaló erőteljesebb. – A századvégi orosz ember sajátos életérzését fejezi ki. A mozdulatlanságba dermedt, változásokra képtelen, a megújulástól rettegő Oroszország letűnő figuráit és korán jött, helyüket nem találó nyugtalan alakjait ábrázolta. Zseniális módon „diagnosztizálta” a hanyatló cári Oroszország „betegségét”.

Témái: az élet sivársága, vigasztalan egyhangúsága, a kallódó, céltalan emberek bánata, a kicsinyességben elvesző életsorsok. Hősei annyira el vannak foglalva saját magukkal, vélt vagy valós tragédiáikkal, hogy elveszítik a másik ember gondjaira való fogékonyságukat.

A pályaszakasz legfontosabb novellái: Bánat (1885), Fájdalom (1886), A 6-os számú kórterem (1892), Jonics (1898), A kutyás hölgy (1899), A menyasszony (1903).

2. korszak: 1890-es évek második fele, 1900-as évek. – Drámák. Ezek hozták meg számára a világhírt.

Első drámáját, az Ivanovot 1887-ben mutatták be egy moszkvai magánszínházban. Legfontosabb drámái: Sirály (1896), Ványa bácsi (1897), Három nővér (1900-1901), Cseresznyéskert (1903-1904).

Jelentősége: Csehov a novella műfajának megújítója és az ún. „drámaiatlan” (cselekmény nélküli) dráma megteremtője.

Tudatosan újítónak vallotta magát. A valóságábrázolás új technikája fűződik a nevéhez, melynek lényege a rövidség. Legtöbb novellája ún. rövid elbeszélés.

A csehovi rövidség szemben állt a regény és az elbeszélés hagyományos műfajaival. A hagyományos műfajok (pl. kalandregény) lényege az izgalmas, fordulatokban gazdag cselekmény. Csehov ezzel szemben csupán egy-egy jellemző élethelyzetet, mozzanatot emel ki. A szereplők közti beszélgetés, ill. a gondolkodás kerül előtérbe, a cselekmény pedig háttérbe szorul.

Csehov műveiben alig van a hagyományos értelemben vett eseménysor, s ezzel a 19. század végi orosz mozdulatlanságot fejezi ki. Nem mondja ki, de erőteljesen érzékelteti, hogy valami baj van az orosz élettel.

A hagyományos életforma széthullott, a régi értékrend szétesett. Ezt a válságjelenséget fejezi ki, hogy a szereplők csak töprengenek, beszélgetnek, de nem jutnak semmire.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!