A Közöny részletes tartalma (olvasónaplója) ITT olvasható.

Meursault lázadása

Camus-nél fontos a lázadás motívuma, és Meursault-nál is sor kerül a lázadásra. A bíróságon még csak a passzivitásával lázad, a börtönben azonban már nem tudja elviselni azt, amikor a pap meg akarja menteni a lelkét, és ordítani kezd vele. Mi is a pappal való nézetkülönbség lényege?

A pap arra akarja rávenni Meursault-t, hogy keresse Istent, de Meursault nem hisz Istenben, és nem akarja élete utolsó napjait olyan dologra vesztegetni, amely nem érdekli.

A pap nem érti, Meursault hogyan tud együtt élni azzal a gondolattal, hogy nemsokára egészen meg fog halni, és nincs semmi remény a „túlélésre” (lelkének továbbélésére), mert nincs túlvilági élet. Meursault ezen a ponton veszti el az önuralmát és kezd üvöltözni.

Párhuzam vonható a gyilkosság szituációja és a pappal való vita között: Meursault mindkét helyzetben magán kívül van, csak míg a gyilkosság során az ösztönlény vette át az uralmat Meursault fölött, addig itt az intellektus cselekszik. Míg ott a tűző nap és a csillogó kés billentette ki a lelki egyensúlyából, addig itt az, hogy nem hajlandó arra, mamit a pap kér tőle, nem hajlandó meglátni „egy isteni arc fényességét”.

Meursault nem képes hinni, csak saját egyetlen életében és halálában. Szerinte az, amiben a pap hisz, még annyira sem igazság, mint az ő, Meursault igazsága, aki legalább önmagában, életében és halálában biztos. A pap még saját életében se biztos, hiszen „halott módjára él”. Meursault szembe mer nézni saját abszurd létével, a pap nem.

A 2. részben tehát Meursault lázad a civilizáció megalázó, gépies rendje, a képmutatás és az erőszak, a börtön, az elidegenedés és a halál ellen, és egy nyíltabb, szabadabb, igazabb élet után vágyódik. Ekkor morálisan környezete fölé nő.

 

A sors tudatos vállalása

Bár a regény két részes, Meursault sorsának három fokozata van.

● Az első a gyilkosság előtti élete, amikor még csak egy átlagember volt, ha kissé különc is.

● A második a gyilkosságtól a halálos ítéletig tartó időszak, melyben Meursault a társadalom számkivetettjévé válik.

● A harmadik fokozat pedig az utolsó fejezetben a pappal való vita, majd utána Meursault-nak a magányban megszülető gondolatai, amikor szembenéz a lét abszurditásával.

Ennek a három fokozatnak három halál feleltethető meg.

● Az első az édesanya halála, ezzel kezdődik a történet. Az anya természetes halállal hal meg, az idős ember természetszerű távozása az övé.

● A második halál az arabé, akit Meursault öl meg, tehát az arab halála erőszakos és értelmetlen (elkerülhető lett volna, véletlenül történik).

● A harmadik halál magáé Meursault-é, akit kivégeznek. Ez a halál nem történik meg a regényben, az író csak előrevetíti, hogy meg fog történni. Meursault halála is erőszakos lesz, és bár a törvény nevében, bírói ítélet alapján történik, mégis igazságtalan.

Vajon értelmetlen Meursault halála? Nem, ellenkezőleg, hiszen Meursault halála az elkerülhetetlen emberi sors tudatos vállalása.

 

A világ abszurditása és az élet értelmetlensége

A bíróság lényegében azon háborodik fel, hogy Meursault közönyös mindaz iránt, ami az ő üres, önző és képmutató életük értelmét adja.

Az „élet értelme” szövegszerűen is benne van a regényben: amikor Meursault közli a vizsgálóbíróval, hogy nem hisz Istenben, a bíró rémülten felkiált: „Azt akarja, hogy értelmetlen legyen az életem?”

Így kerül felszínre Camus-nél a világ letagadott abszurditása, az élet letagadott értelmetlensége. És az is világossá válik, hogy a köznapi élet és a gyilkosság egy tőről fakad.

Az élet valójában értelmetlen, de a többi szereplő ezt letagadja önmaga előtt, míg Meursault szembenéz az élet értelmetlenségével.

A börtönben végiggondolja az életét: azt a sorsot élte végig, amely „kiválasztotta magának” őt, amely az övé volt.

Meursault alaptétele az, hogy „az élet nem éri meg, hogy végigéljük.” Az út végén mindenkire a halál vár, így aztán nem számít, ha valaki, akit gyilkossággal vádolnak, azért hal meg, mert nem sírt az anyja temetésén.

Meursault nihilista módon áll hozzá az élethez: szerinte, mivel a jövő nem kínál értelmes választ a kérdésessé vált világra, alapjában véve mindegy, mit választ az ember, vagy egyáltalán választ-e. Ezzel a nihilizmussal Meursault a rendszer őrzői ellen lázad, akik olyan magabiztosan mozognak a rendszerben.

Meursault megérti saját abszurd helyzetét, ez a nyaktilóról való elmélkedéséből derül ki. A kivégzéskor nincs esély a menekülésre, mert ha nem működne a gép, akkor újrakezdenék a kivégzést, ezért a halálraítéltnek érdeke, hogy azt kívánja, jól működjön a gép, amely majd megöli. Ami ugye abszurd dolog.

Meursault látja, hogy a világ milyen közönyös az ember iránt, és úgy érzi, ő éppen az érzéketlensége, közönye által hatolt be a valóság titkába. Lényegében ezzel a közönnyel igazolja saját életét is.

A pappal való vitája után magára marad, megnyugszik, és észreveszi, hogy az alvó nyár milyen csodálatosan békés. A hazug konvenciók világában idegennek érzi magát, de a természettel való azonosulás boldoggá teszi.

A halál a végén már pozitív színben tűnik fel, mivel Meursault a halál árnyékában felismeri az élet értelmét, az emberi sors törvényeit: „S e jelekkel s csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének.”

A regény vége egyébként, amikor Meursault feltekint a csillagos égre, kicsit biblikus is: Meursault, akár Krisztus, a „megfeszítése” előtt magára veszi az egész világ, a többi ember bűnét is: a vizsgálóbíróét, az ügyészét, a vád tanúiét, az esküdtekét, az őt gyűlölő hallgatóságét, sőt, Raymond-ét és az arabokét is.

Tudomásul veszi, hogy a tömeg „feszítsd meg”-et kiáltott, és várja a halált, az ítélet „beteljesülését”, és hogy ne legyen egyedül az ítélet végrehajtásakor, azt kívánja, minél nagyobb tömeg legyen, akik a gyűlölet ordításaival fogadják, amikor meglátják.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!