Albert Camus: Közöny (elemzés)
Munkássága: korai halála miatt Camus életműve inkább egy nagy ígéret, mintsem egy kész pálya benyomását kelti (keveset írt). Ennek ellenére halála után is töretlenül népszerű maradt mind a franciáknál, mind az angolszász országokban. Ugyanis volt mondanivalója és a kor problémáit regényeiben megvilágította az olvasók számára
Életműve az egzisztencialista filozófusokkal rokon indíttatású, de ő nem filozófus, hanem szépíró, a francia irodalom nagy moralistáinak kései utóda. Fő témája az emberi lét abszurditásával való szembenézés. Az írást az abszurditás elleni küzdelemként élte meg: „Ha úgy látnám, hogy a világnak értelme van, nem írnék többet.”
Írói munkássága 25 évet ölel fel, s ez idő alatt sok változás volt a történelemben és Camus világszemléletében is. Életműve világszemlélet alapján korszakokra bontható (pl. 1. amoralitás és szenuzalizmus korszaka, 2. abszurd korszaka, 3. moralizmus korszaka), de a fokozatok egyetlen műben is megtalálhatók (pl. a Közöny főhőse mindhárom fokozaton átesik).
Camus tagja volt Sartre egzisztencialista körének és évekig kapcsolatban állt Sartre-tal (1943-ban ismerkedtek meg, 1951-ben végleg eltávolodtak egymástól), de sohasem vallotta magát egzisztencialistának.
Sartre inkább filozófus volt, aki szépirodalmi műveket is alkotott, Camus inkább szépíró volt, aki filozófiai esszéket is írt. A fölényes logikájú, iskolázott Sartre a teóriához, az érzékeny és szenvedélyes Camus a valósághoz kötődött jobban.
Poétikai szempontból két irodalmi hagyomány folytatója:
- francia moralista írók (Montaigne-től Pascalon át Voltaire-ig) – Camus elsősorban moralista volt, írásaiban az ember mivoltát, a világban való helyét, legjobb magatartását akarta megvilágítani
- klasszikus 19. századi orosz irodalom (elsősorban Tolsztoj és Dosztojevszkij, az ő arcképeik függtek Camus dolgozószobájának falán is)
A 20. századi írók közül Kafka és Hemingway hatott rá inspirálóan. A korabeli kritika azt állította, a Közöny „Hemingway stílusában írt Kafka-mű”, de ezt a véleményt már Sartre is elutasította és rámutatott, hogy míg Kafka a bizarr transzcendencia írója, addig Camus-nél nincs semmi transzcendencia.
Szemlélete egyszerre életigenlő és élettagadó. Szerette az életet, de egyszerre tartotta mámorítónak és iszonyatosnak. Szerette a „létezés örömét”, a napfényes mediterrán természetet, a társadalmat azonban kegyetlennek tartotta. Úgy látta, az emberek szüntelenül kitermelik az embertelent.
Igazán jelentős művekkel a világháború idején lépett fel. A háborúban a testet öltött abszurditást látta. Az isten nélküli, ellenséges világgal a tisztánlátás, a szolidaritás és az emberi méltóság értékeit állította szembe.
1938 és 1941 között írta azt a három művét, amelyet az „abszurd triptichonjának” neveznek: a Közöny c. kisregényt, a Sziszüphosz mítosza c. tanulmánykötetet és a Caligula c. drámát. Ez a három írás jól jelzi, hogy egyazon emberben nem lehet szétválasztani a művészt és a gondolkodót, a szépírót és az esszéistát.
A két legfőbb érték Camus szerint az igazság és a szabadság, s az értük való küzdelem egyúttal törekvés arra, hogy a halál tudatában élve is boldogok lehessünk.
Legfontosabb művei:
- Közöny (kisregény, 1942) – első jelentős műve, amely ismertté tette az írók között, különösen a fiatalok körében
- Sziszüphosz mítosza (esszékötet, 1942) – az értelmetlen feladat, amelyet Sziszüphosz az istenektől kap, az emberi élet abszurditásának jelképe
- A pestis (kisregény, 1947) – a szakmai sikert mélyítette el, magas példányszámban jelent meg franciául és sok nyelvre lefordították (az egyik legolvasottabb Camus-regény)
- A lázadó ember (esszé, 1951) – ennek az elméleti műnek a hatását még a Nobel-díj sem tudta egészen feledtetni… sokakat szembefordított a szerzővel, pl. Sartre-t is, aki Camus kritikusa és heves ellenfele lett (éles, már-már személyeskedő vitában fordultak egymás ellen)
- A bukás (kisregény, 1956) – több félreértéssel, mintsem megértéssel fogadott mű
- A száműzetés és az ország (elbeszélések, 1957)
- Caligula (dráma) – szinte átíveli Camus egész írói pályáját: első változata 1938-40 között keletkezett, a „végleges szöveg” 1941-ből való, de 1944-ben Camus változtatott rajta, politikusabbá tette. Később minden bemutató alkalmából igazított rajta, az utolsó változtatások 1958-ban történtek.
A Nobel-díj átvételekor mondott beszéde egyértelművé teszi, mi Camus ars poeticája. Szerinte az igazi művészek „arra kényszerítik magukat, hogy megértsék, nem pedig hogy megítéljék a dolgokat”. Az író „szerepe elválaszthatatlan a nehéz feladatoktól”, mert „nem állhat ma azok szolgálatába, akik a történelmet alakítják: ő azokat szolgálja, akik elszenvedik a történelmet.”
Érdekesség: Camus határozottan kiállt az 1956-os magyar forradalom mellett és szót emelt a bebörtönzött magyar írókért (ez ügyben három másik íróval – T. S. Eliot, Karl Jaspers, Ignazio Silone – együtt levélben fordult Kádár Jánoshoz, és segélycsomagokat küldött a bebörtönzöttek hozzátartozóinak).
Fogadtatása: a második világháború gondterheltebbé tette az emberiséget, amely emiatt különösen fogékonnyá vált Camus kérdéseire és válaszaira.
Jelentősége: Camus a modern világirodalom egyik legmaradandóbb hatású alkotójának bizonyult.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Köszönöm, nagyon élveztem az elemzést! 30 év után olvastam újra a művet. Kerestem, mi hatott rám akkor olyan erővel és szenvedéllyel. Megtaláltam.