Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének / Sem utódja, sem boldog őse… (elemzés)
A Sem utódja, sem boldog őse… kezdetű vers (amelyet Szeretném, ha szeretnének címen is szoktak emlegetni, pl. Király István Ady-monográfiájában is így szerepel) 1909-ben íródott, s a Nyugat 1909. júliusi számában (a 14. számban) jelent meg először, majd a Szeretném, ha szeretnének című verseskötet címadó, programadó és bevezető költeménye lett.
A versnek eredetileg nem volt címe (Adynál a vezérverseknek nincs címük), első sorukkal szokás őket jelölni. Ám magának a költeménynek a funkciója címszerű a kötettel kapcsolatban, talán ezért is ragadt rajta a kötetcím (Szeretném, ha szeretnének).
Megfigyelhetjük, hogy Ady vezérverseinek érvénye eddig a kötetig folyamatosan tágul. A Góg és Magóg fia vagyok én… még szigorúan az ő saját költői hitvallása, de a Szeretném, ha szeretnének már egy olyan ars poetica, ami nemcsak Ady önértelmezése, hanem mindenkié. Ady énkultusza ebben a versben „demokratikussá” válik.
Igaz ugyan, hogy saját magát nietzschei pózban láttatja, de ezt a rangot egyetemes emberi adottságnak tekinti. Ebben meghaladja szimbolista elődeit, akiknél a szélsőséges én-tudat még a költő kiváltsága volt (pl. Baudelaire és Rimbaud világában), Adynál már „minden ember: fenség”.
A Sem utódja, sem boldog őse… valójában alkalmi versként született. 1909. június 20-án, vasárnap délelőtt Nagyváradon hangzott el először. Egy kiállítást tartottak a kor új magyar festői (köztük olyanok, mint Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, Tihanyi Lajos és Márffy Ödön), ahová azért hívták meg Adyt, mert a kiállítást részvétlenség és érdektelenség övezte. Ady népszerűsége, hírneve azonban segített ráirányítani a figyelmet az eseményre.
Ady csak egy hete érkezett vissza Párizsból, betegen, összetörten, rossz idegekkel, és azt tervezte, hogy bevonul egy gyógyító kúrára a kolozsvári idegklinikára, de előbb lement Váradra, hogy baráti kérésre az új festőket népszerűsítse. Erre az alkalomra írta a Sem utódja, sem boldog őse… kezdetű verset, állítólag út közben, mialatt Pestről Váradra utazott, és megérkezése után, éjjel a váradi szállóban tisztázta le.
Utána nehezen tudott elaludni, idegileg fáradt, kimerült volt, és egyébként is felzaklatta a vers, melynek hangulatát már néhány hónapja magában hordta. A művészi meg nem értettség témája mélyen érintette, hiszen úgy érezte, őt sem értik meg az emberek.
Másnap Ady felolvasta a verset a Fekete Sas Szállóban rendezett matinén, ahol ez a felolvasás az utolsó műsorszám volt. A költő lámpalázas volt a felolvasások előtt (saját verseivel szemben mindig valamiféle elfogódottságot érzett), ezért sápadtan, kimerülten, el-elcsukló, rekedtes hangon és komoran, megrendülten olvasott.
Szinte zokogott a vers, visszhangzott az emberi magány. A felolvasást döbbenetes csend fogadta, Ady mindenkit meghatott, megrendített. Aztán nemcsak taps hangzott fel, hanem Gulácsy Lajos (1882-1932), a tragikus sorsú festő még sírva is fakadt: mint egy alvajáró elindult Ady felé, „a vállára borult és felsírt”. Valóban hatásos költemény, nagy érzelmi hullámzásokat kelt az emberben.
A vers megírásának apropója tehát a kitárulkozni vágyó művész meg nem értettsége, de a mű nemcsak egyetlen ember, nemcsak Ady magányáról szól, hanem az általános emberi elhagyatottság, elidegenedés kap hangot benne. Nemcsak a művész-egyedüllét, hanem az ember fojtó, nyomasztó magánya és kommunikációra való képtelensége jelenik meg.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének / Sem utódja, sem boldog őse… (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>