A Vízió a lápon 1903-ban keletkezett és először az 1903-as Még egyszer című Ady-kötetben jelent meg A láp címen. Később a költő felvette az Új versek kötetbe is a Szűz ormok vándora című ciklusba.

Ady kevés verset vett át a korai művei közül, de a Vízió a lápon valóban kiemelkedik a lírai én erős érzelmi jelenléte és a művészi mondanivaló miatt.

Igaz, vannak a versnek hibái. Például helyenként még bőbeszédűnek, kissé túlírtnak hat, hiányzik belőle az Adyra később jellemző tömörítés. (A meg nem alkuvás szándéka, a dac és a megkeményedés hatott pozitívan a versek megformálására: ez adta a költőnek a tömörséghez szükséges érzelmi töltést. De itt még nincs jelen, így a versben felesleges dolgok is vannak.)

Némi ízlésbicsaklás is előfordul a költeményben: Ady olykor klisészerűen túlméretezett, romantikus képeket is használ (például elég groteszk az a kép, amikor a ködből kidugja „büszke, nagy fejét” a vers hőse).

Az ölelésével gyilkoló asszony képe is elég elcsépelt, a korszak érzelgős „femme fatale” (végzet asszonya) romantikáját idézi.

Viszont előremutató dolgok is vannak a műben: már az Új versek felé mutat például a felfokozott belső szenvedély, amely a vers központi formáló elve.

Vízió a lápon

Ez itt a láp világa. Szürke,
Silány, szegény világ. Megülte
Az örök köd, mely egyre rémít.
A láplakók közt várom én itt
Az én szép, fényes reggelem,
Bús esti köd rémít s borul rám,
De az a reggel megjelen.

Rémek között, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon,
A lelkem villan néha-néha,
Szikráit a rémekre hányom
S hogy el ne izzék, hogy legyen:
A szürkeségből néha-néha
Kidugom büszke, nagy fejem.
Vagyok fény-ember ködbe bújva,
Vagyok veszteglő akarat,
Vagyok a láplakók csodája,
Ki fényre termett s itt marad
Ködomlasztó reggelre várva,
Várván, jön-e a virradat.

Az lesz virradat. Csoda-reggel.
Vulkánhegyek nőnek a lápon,
Jön a sugár egész sereggel,
Végigcikázik a világon,
Lángoszlop lesz, mi most ködös rém,
Lángfolyó lesz a szenny, salak
S a veszteglő bús akaratból
Lesz diadalmas akarat.

Talán vulkánhegyekre lépek
Vérvörös, büszke lobogóval
És torlaszok fölött süvöltök
Rombolni hívó bomba-szóval,
A bűntengert szabaditom föl,
Hogy kiszakítson nádat, tölgyet,
Hogy végtől-végig hömpölyögjön,
Hogy megtisztítsa jól a földet,
Hogy tobzódjék a rég veszteglő,
A gátra szomjas akarat.

De lehet, hogy a vulkánhegyre
Fölnevet hozzám egy alak.
Arany-vörös hajtenger födje,
Fehér hab legyen melle, válla,
Gyilkos szemű, forrón lehellő
Legyen majd ez az ördög lánya
S én elhajítom lobogómat,
Rohanok, bukom őelébe,
Égetni vágyva, lángban égve,

Százszorozva duzzad föl bennem
A láp lenyűgözött hatalma:
Ráomlom gyilkos szerelemmel,
Beföd az arany-vörös tenger
S én elmerülök ölve, halva.

A Vízió a lápon műfaja látomásos tájvers, vízió. Hangulata rezignált, lemondó, majd patetikus, prófétai.

Típusa szerint értékszembesítő költemény. Témája a lírai én és a környezet szembenállása, a környezet megváltoztatása egy apokaliptikus nagyságrendű eseményben való részvétel által.

A vers címe a költemény második felében megjelenő látomásra utal. Ugyanakkor, ha a vers egészére vonatkoztatjuk, akkor az első, bevezető részt is a látomás részeként foghatjuk fel.

A Vízió a lápon fő kifejezőeszközei: halmozás, ismétlés, gemináció (változatlan formában való ismétlés), anafora, figura etimologica, megszemélyesítés, metafora, szimbólum.

A vers alapmotívumai:

• nedvesség: köd, láp
• homály: köd, este, szürkeség
• fény, tűz: sugár, lángoszlop, lángfolyó.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!