A zárlat arról tanúskodik, hogy a költőt kétely, bizonytalanság is kínozza: nincs tisztában saját belső indítékával, motivációjával, nem tudja, hogy elhivatottság hajtja-e vagy őrület („szentlélek” vagy „kocsmagőz”), hiszen merész szárnyalása egyfajta részegségnek is látszódhat („részeg evezős”). Biztonságérzete egyáltalán nem olyan teljes és rendíthetetlen, amilyennek látszik.

Ady itt még az útkeresés időszakában járt. Nem teljesen biztos benne, hogy hová tart, egy dolgot azonban teljesen biztosan tud: hogy honnan indul, hogy mi az, ami nem kell, hogy a meglevőtől menekülni akar. Tudta, hogy a jelenlegi egy elnyomorító, torz rend, amiből ki kell törnie.

Ez egyfajta negatív pátoszt eredményez. Nem tudom, hogy mit akarok, de azt tudom, hogy mit nem akarok. Tiltakozik valami ellen, de nincs semmi, amiért küzdjön, nincs cél. A pozitív pátosz az lenne, ha küzdene valamiért. Ez így elég felemás jellegű pátosz, de mégiscsak pátosz, vagyis erő és öntudat származik belőle.

Három mozzanat idézi azt a világot, amit a vers hőse elhagyni készül: 1. „Röhögjenek a részeg evezősre” (személytelen, gúnyos röhögés), 2. „megálmodott álmok” (mások álmait kéne valóra váltania), 3. „szürkék hegedőse” (a torz rendbe belesimuló, újat nem akaró emberek elutasítása).

Ezek a mozzanatok stiláris hangsúlyt is kapnak, hogy még figyelemfelkeltőbbek legyenek: „röhögjenek” – versbe nem illő, kirívó, köznapi szó; „megálmodott álmok” – figura etymologica; „hegedős” – régies elnevezés. Ady tehát kihangsúlyozza, hogy kik az ellenlábasai, kik a változás kerékkötői, és mi az, ami taszítja őt.

Azok, akik fölényesen kiröhögik, csak hegedősökre tartanak igényt, vagyis olyan költőkre, akik a régit folytatják, és akik a „megálmodott álmokat” zengik. Ady menekül ettől a szürkeségtől, és lázadást valósít meg a negatív pátosz eszközével.

Nemcsak az epigonirodalom ellen tiltakozik, hanem mindenféle másolt, szürke élet ellen is. Elvégre az ars poetica nemcsak költői hitvallást, hanem egy életelvet, életfelfogást is magában foglal.

Verselés: a strófák formája a rapszódiához közelíti a művet (érdemes összevetni Vörösmarty Mihály Ábránd című versével), időmértékes és ütemhangsúlyos, tagoló sorok kombinációja.

A szabálytalanul, gyors ütemben, mintegy „zihálva” futó anapesztusok és daktilusok a gyors mozgást érzékeltetik. A művet nagy belső lendület hajtja előre.