Az Új vizeken járok című vers 1905-ben keletkezett és az Új versek kötetzáró darabja lett, a Szűz ormok vándora cikluson belül. A kötet záró darabjaként kiemelt pozícióban van, ez is jelzi súlyát, fontosságát.

Az „új” fogalma központi fogalom lett Adynál, s mellette a messzeség, valamint a rohanás képei kaptak nagyobb szerepet (a versben minden mozgásban van: tenger, nagy Vizek láthatók, amelyeken száll, repül a hajó).

Az „új” szó motivikus ismétlésével (Új versek, Új vizeken járok) Ady körkörössé formálja a kötet szerkezetét, ugyanakkor mivel a záró vers a jövőt hangsúlyozza, ki is nyitja azt a továbbírhatóság, a következő kötetek irányába.

Ady „a csillapíthatatlan vágyak nyugtalan költője” – írta róla monográfiaszerzője, Király István. A költő a mindent akarta meghódítani, a végtelenbe vágyott, és a semmihez jutott el végül: a rohanás és a szépség mellett újra és újra feltűnik verseiben a Semmi, a Soha, a Semmiség képe. A diszharmónia nála egy örök állapot.

Az Új vizeken járok is látszólag egy nagy öntudattal rendelkező költő verse, mégis érezhető benne az egyensúlyvesztés. A látszólag magabiztos beszélő kételyekkel küzdött és fogódzót keresett.

Új vizeken járok

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

A vers műfaja ars poetica, hangulata felfokozott, mámoros, szenvedélyes, sodró, izzó, vibráló, patetikus. Típusa értékszembesítő költemény.

Megszólításos formájú a vers: a lírai én a hajóhoz beszél, egy teljesen egyoldalú dialógust hallunk (ebben az önmegszólító vershez áll közel). Valójában önmagához beszél: parancsolóan, felülről vezényli hajóját, azaz önmagát az ismeretlen új vizekre, a Holnap felé.

Ugyanakkor az erőt és akaratot, irányítást kifejező felszólító igemód („röpülj”, „ne félj”) mellett feltűnnek megengedő értelmű alakok is („röhögjenek”, „hajtson”), amelyek elbizonytalanodásra, kételyekre világítanak rá: a költő nemcsak támad, hanem védekezik is. A dacos, kevély, parancsoló attitűd és a félénk, hátráló, bizonytalan érzés egyszerre, egymással feleselve van jelen a versben.

Így a mű hangulatilag ambivalens. Kétarcú élmény határozza meg: rohanásvágy („új horizonok” felé) és fájdalom, bizonytalanság (sokat mond az is, hogy egy negatív kifejezés, a „Ne félj!” indítja el a verset). A csábító messzeség nemcsak kalandvágyat, hanem egyben ijedséget, kételyt is ébreszt („Minden percben új, félelmes az Élet” – itt az „új” és a „félelem” szavak egy sorban szerepelnek!).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!