A Sírni, sírni, sírni című vers 1906-ban jelent meg a Vér és arany című kötet A Halál rokona című ciklusában. Ez a vers Ady nihilt idéző halálköltészetének egyik legjellegzetesebb darabja.

Valamiféle abszurditásérzést tartalmaz, mivel nem a halál, hanem az élet üressége a riasztó benne: a halál csak ürügy Adynak, hogy az élet értelmetlenségéről, kiszámíthatatlanságáról írjon.

Ady verseiben 1906 óta egyre gyakrabban megjelent a halál képe. Még akkor is szorongó, a halállal kacérkodó verseket írt, amikor Lédával egy több hetes földközi-tengeri utazásra ment (1906. szept. 10-én vagy 11-én indultak el Párizsból). Az utazásra Ady úgy tudott szabadjegyet szerezni, hogy a vasúttársaságnak és a hajózási társaságnak is megígérte, hogy cikkeiben reklámozni fogja őket.

Máltában, Nápolyban, Fiumében, Velencében és még sok szép helyen jártak, Ady gondolatait mégis a halál témája foglalkoztatta. Ennek oka nem egyértelmű, azaz nem volt a költőnek semmi különösebb baja, hacsak az nem, hogy megcsömörlött és elege volt a világból, utálta az életet.

Maga is érezte, hogy ez a hangulat nem illik a helyzetéhez, magyarázkodott is miatta. „Semmi bajom, csak egy kicsit utálom ez idő szerint az életet. Pedig itt gyönyörű minden, de csömörlöm.” – írta öccsének egy levelezőlapon.

Ekkori verseit nehéz konkrét életrajzi tényekkel magyarázni vagy összefüggésbe hozni valamilyen élménnyel, ami persze nem jelenti, hogy nem voltak élmények, amelyek létrehozták azt az érzelmi állapotot, amelyben egy-egy vers megszületett.

Állítólag Ady abban az időben nehezen tudott elaludni, sokszor csak hajnalban sikerült elaludnia, és nyugtalanok, látomásosak voltak az éjszakái. Sok verse ezekből az éjszakai víziókból születhetett.

A Sírni, sírni, sírni is ekkortájt keletkezett, valószínűleg október utolsó vagy november első napjaiban. És igazából nincs jelentősége, hogy egy nizzai temetés ihlette-e vagy egy egyszerű magyar falusi temetés.

A látomásos jellegű, titokzatos hangulatú költemény jól illeszkedik A Halál rokona ciklus többi verse közé, de van egy nyelvi sajátossága, ami különlegessé teszi.

 

Sírni, sírni, sírni

Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdeni, hogy kit temetnek,
Csöngetyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

 

A verset olvasva érdekesnek tűnhet a tény, hogy Ady nem kedvelte se a Halottak napját, se a temetőkultuszt. Publicistaként szatirikus hangon írt erről a témáról cikkeiben még pályája elején: „Essék itt pár odavetett szó a temető kultuszról, e lehetetlen és lelketlen kultuszról, melyből hiányzik az őszinteség is, de legeslegfőképpen hiányzik a hit. El kell jönnie az időnek már mielőbb, mikor minden élettelen test a tűznek fog átadatni. A halott semmi. Minden hiányzik belőle, ami előbb előttünk kedvessé vagy rosszá tette. A test melege, a szem ragyogása, a száj ékesen szólása, az agyvelő nagy munkája. Minden. Ami marad, ahhoz nincs közünk. Földhizlaló massza. És mi farizeuskodunk vagy áltatjuk magunkat. Évenként egyszer gyertyákat gyújtunk a földhizlaló porok fölött. Miért? Emlékeznünk lehet s néha kell másképpen is. A gyertyafény nem termékenyíti meg a memóriát s a szíveket. A hit nem ösztökél bennünket? A »resurgizmus«? Ugyan, ugyan… A halált véljük mi kiengesztelni a gyertyapislogásokkal. Félünk a teljes megsemmisüléstől s annyi halhatatlanságot akarunk önzően a magunk számára is, hogy nekünk is világosítsanak majd minden évben egyszer…”

Bár publicistaként így vélekedett, költőként felhasználta a gyászmenetet és a temetési ceremóniát mint dekorációt a Sírni, sírni, sírni írásakor. Ezzel elhelyezte a verset egy hagyományrendszerben és felidézte a haláltáncok hangulatát is, miközben nem haláltáncot ír le (az éjféli időpont utal a néphagyományra, miszerint a halottak éjfélkor táncot járnak a sírok körül és aki az élők közül engedi, hogy bevonják őt is a körtáncba, az hamarosan meghal).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!