Ady Endre: Sípja régi babonának (elemzés)
Az alcím – Bujdosó magyar énekli – utal a vers műfajára, és megszemélyesíti (perszonifikálja) a címbeli hangot (a sípszót). Ugyanakkor felül is írja a cím jelentését, mivel a vers beszélőjét egy bujdosó magyarral, magát a verset pedig a dal műfajával azonosítja (hiszen a szöveget mondó alany nem szavalja, hanem énekli az elhangzottakat).
Az alcím tehát egy fiktív alakot társít a versben megszólaló hanghoz – ebben hasonlít Kölcsey Himnuszához –, és magát a verset szerepversként határozza meg. Innen tudja az olvasó, hogy a szöveg egy bujdosó magyar szemszögéből van megírva.
Míg az alcím ezt E/3. személyben közli velünk, addig a vers első sora már E/1. személyben szólal meg. Itt tehát újabb jelentésmódosításra kényszerülünk, mivel az alcím által sugallt harmadik személyű előadásmóddal szemben első személyű beszélőt kaptunk. És ez a beszélő már nem éneknek nevezi saját megszólalását, hanem sírásnak.
Tehát értelmezhetjük a verset visszafojtott belső hangként is, olyan szövegként, amelyet magában, magának mond el a beszélő, vagy értelmezhetjük társak nélkül, magányosan, de fennhangon elmondott beszédként is. Persze, lehet valóságos sírás is, mivel a „sír” ige nemcsak könnyek hullatását jelentheti, hanem azt is, hogy az illető sírva beszél. Tehát az elsirat jelentés, a dalban elsiratás sincs kizárva.
Beszédszituáció: a vers a búcsút, közvetlenül az indulás, az eltávozás előtti pillanatot ragadja meg. A vers beszélője (a bujdosó kuruc legény, aki E/1. személyben szólal meg) azért búcsúzik, mert arra készül, hogy örökre elhagyja a hazáját és világgá menjen.
Már elhatározta, hogy elszakad a néptől, a közösségtől, de az elhatározást még nem valósította meg, még nem indult el. Léthelyzete tehát egyfajta határszituáció.
Távozásával kapcsolatban ellentétes érzelmek közt vergődik: nem akar elmenni, mert szereti a népet és a hazát (a sípszó így szól: „Sohse lesz jól, sohse látlak”), a múlt tehát visszahúzná, de úgy érzi, hogy a jövője kilátástalan, veszett ügyért harcol, elveszett már ez a haza és ez a nép, s ez készteti távozásra. Csakhogy fáj neki elhagyni azt a földet, amelyért a vérét adta, legbensőbb érzései maradásra ösztönzik.
Míg a kuruc költészet alapvetően közösségi érdekű költészet volt, ennek a versnek a hőse csak magában siratja sorsát és népe sorsát, az ő megszólalása tehát magánjellegű. A búcsú szívszorító érzést kelt benne, s tehetetlen kétségbeesésében azért, hogy enyhítse fájdalmát, átkozni kezdi a népet, amelyet szeret. Az átkozódásból erőt akar meríteni ahhoz, hogy el tudjon szakadni a hazájától.
A versben tehát a lírai hősnek ahhoz a közösséghez való viszonya jelenik meg, amelyet elhagyni készül. Ez a viszony felettébb ellentmondásos, ami egymással ellentétes szólamok formájában nyilatkozik meg.
A másik szólam, a sípszó lehet egy külső hang, de lehet egy belső hang is a beszélő lelkében. Lehetséges, hogy van a vásári forgatagban, ahol a kuruc szegénylegény kesereg, valami muzsikusféle, aki egy régi nótát kántál a magyar nép reménytelen sorsáról, és a lírai hős gondolatatait ez a nóta festi alá. Ugyanakkor egy önmagával való belső vita másik szólama is lehet.
Egész más hangot üt meg itt már Ady, mint az Új versek idején, amikor még az új, a szűzi, a szent megismerésének vágya húzta, amikor aktív volt, teli tettvággyal. Akkor még tartott valami felé, itt már nincsen célja, útiránya, itt már nincs benne tetterő, kalandvágy, csak a lemondás szomorúságát érezzük a sorokból. Ez az elmenő lírai én már nem aktív, nem új vizeket járó, hanem bús, fáradt, érzelmeiben megfonnyadt ember.
Itt csak elindul, de nem azért, hogy eljusson valahová, hanem azért, hogy maga mögött hagyjon valamit. Ez óriási különbség. Akkoriban még a nép hősének, nagy embernek tartotta magát, itt már nem hős: bármennyire is azonosul a magyar néppel, már nem tudja vállalni őket, mert rongyos, elnyűtt, ócska dolgok közt járnak (ezt szimbolizálja a „koldus-vásár” képe).
Ez a legény szereti a magyarokat, ezt olyan kifejezések jelzik, mint pl. „vérem népe”, „édes népem” (ez a vérségi toposz a rokoni összetartozást hangsúlyozza), de haragszik is rájuk, ezt mutatják az olyan negatív képek, mint pl. „átkozott nép”, „gyáva”, „lankadt”. A lírai én tehát egyfajta kettősséget, ambivalens érzéseket él meg.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Ady Endre: Sípja régi babonának (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>