A Sípja régi babonának című vers 1913-ban íródott és a Ki látott engem? című kötetben jelent meg 1914-ben. A kötet kuruc-versekből álló ciklusának ez a címadó költeménye.

Ady már 1909-től publikált kuruc témájú verseket, amelyeknek formája, hangulata, helyszínei és hősei a kuruc világot imitálják. Ezek a versek az ugar-motívummal és a magyarságversekkel rokoníthatók, mivel ugyanaz a vád és keserűség szólal meg bennük, ugyanaz a nemzetostorozás, mint amazokban. Csak itt már egy magányos, elárult, reménytelenül lázadó ember szólal meg.

Ady kuruc-versei az ősi magyaros tempót idéző, hazát-népet védő költemények, melyekben egybemosódik a tragikus múlt és a tragikus jelen. Mivel annak idején a hatalom nem kedvelte a kurucokat, akik illegalitásba kényszerültek, Ady számára a mindenkori ellenszegülés, szembenállás, protestálás jelképei.

A korszak figyelmező, őrző, strázsát álló nagy költőjeként Ady felvállalta ezt a szembenállást, és szépítés nélkül kimondta, hogy nem jó irányba megy az ország. Ő volt a lelkiismeret hangja, olyan művész, aki ki merte ezeket mondani. Csüggedése is hangot kap a versekben, de elszántsága is, a helytállás kötelezettsége is.

A Sípja régi babonának szövegét egy bujdosó magyar énekli, vagyis a költő egy kuruc legény helyébe képzeli bele magát, aki elhagyni készül a hazáját, s népétől búcsúzik.

A vers elsődleges jelentése ez a búcsúszituáció. A hazáját örökre elhagyni készülő kuruc szegénylegény, aki jól tudja, hogy egy veszett ügyért harcolt, magányosan, halkan siratja önmagát és a magyar népet. A vásár zajos forgatagában bort vedelve próbálja tompítani a kilátástalanság, a céltalanság és a kétségbeesés érzését, amely úrrá lesz rajta, de hiába.

A kuruc legény fülébe sípoló nóta a népétől, hazájától való elszakadás fájdalmát zengi, s végül a legény keserű átkozódásban tör ki, saját népét szidja, amiért gyáva, és nem érdemli meg a szabadságot.

A beszélő inkább vádaskodik, mert túlságosan szereti a népet, és túlságosan fáj tőle elszakadnia. A hazátlanná válás kínját azzal a gondolattal próbálja enyhíteni, hogy ez a nép úgyis elveszett, ez a föld úgyis elveszett, innen el kell menekülni. Ez tehát a vers elsődleges jelentésrétege, felszíne.

Másodlagos, mélyebb jelentésrétege nem a kuruc korról, hanem Ady koráról szól. A költő korhűvé, valószerűvé teszi pár történelmileg nevezetes földrajzi név emlegetésével, de valójában saját korának problémáit írja meg, és saját személyiségét vetíti bele. Összes kurucverse közül a Sípja régi babonának a legszomorúbb költemény.

Sípja régi babonának

(Bujdosó magyar énekli)

Kernstok Károlynak, baráti szeretettel

Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

A vers műfaja helyzetdal, szerepdal (a költő egy útrakész, elmenőben levő kuruc szegénylegény nevében beszél). Hangvétele szomorkás, keserű, fáradt, csalódott, kiábrándult, reményvesztett.

A cím témajelölő, olvastán a befogadó talán idegenkedést, távolságtartást érez, mivel a babonát a modern gondolkodás nem tartja értéknek. Nos, a babona Ady számára is az ostobaság, a butaság, az elmaradottság, az oktalanság szinonimája.

A „régi” jelző a hagyományt, a múltat idézi fel, ami kétfajta gondolatot is ébreszthet bennünk. Vagy azt gondoljuk, hogy régen mennyire más volt, mint ma, azaz a hagyomány megszakítottságára, a múlt és a jelen közti távolságra asszociálunk, vagy azok a múltból ránk maradt régi szokások stb. jutnak eszünkbe, amelyek a jelenben is továbbélnek, azaz a hagyomány folytonosságára asszociálunk.

A síp jellegzetes népi hangszer, a sípmotívum tehát lényegében egy hangszertoposz, amely a népre utal. A sípszó a régi babonákhoz kapcsolódó félelmeket, ősi riadalmakat idéz fel: a szegénylegény fülébe sípoló nóta a nép és a saját kétségbeesését fejezi ki.

Ugyanakkor önértelmező, önreflexív motívum is lehet, hiszen a síp mindig a beszélő érzéseire reagálva szól, egyszer azt fújja, hogy „Sohse lesz jól, sohse látlak” (vagyis az elszakadás fájdalmát fejezi ki), máskor azt, hogy „átkozott nép” (a haragot, keserűséget fejezi ki).

Nem dönthető el egyértelműen, hogy a sípszó a visszahúzó régi babonák hangja, amelyeket meghall és idéz a beszélő, vagy pedig maga a lírai én szólaltatja meg a sípot. Hiszen csak annyit tudunk meg, hogy „Nótát sipol a fülembe / Sípja régi babonának”. Valószínűbb, hogy a szöveg egy belső monológ, tehát amit a régi babonák hangjának tart a beszélő, az is az ő saját hangja. A saját lelkén belül vívódik önmagával.

Ha a sípszót magával a verssel állítjuk párhuzamba, akkor a síp hangjának meghallása a vers befogadását is jelentheti.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!