Hasonló a hangulata a következő strófa „ballagtam” szavának is: nyugalmat, tűnődést, merengést sugall.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Már-már idillikus lelkiállapotban van a lírai én, ezt sugallják a halmozott értelmező jelzők: „füstösek, furcsák, búsak, bíborak”. Az erős szinesztézia és a megszépítő alliterációk („füstösek, furcsák”, „búsak, bíborak”) kihangsúlyozzák a beszélő különleges lelkiállapotát. Az ilyen pillanatokban születik az ihlet.

A „rőzse-dalok” kép elsősorban színeket és hangokat asszociál: a bíborszínű lángot, amellyel a rőzse ég és a halk pattogó hangot, ahogy az elhamvadó fa serceg a tűzben. A költő teste-lelke is így emésztődik fel a betegségben.

Önmagában még nem tragikus esemény az, hogy a beszélő találkozik az Ősszel, és hogy megsejti a saját halálát. Ezeket a dalokat, amelyek arról szólnak, hogy meg fog halni, csak a halállal való kacérkodás teszi bússá. Ahogy oly sok költeményében, Ady itt is komázik a halállal.

A vers második felében válik tragikus élménnyé az Ősszel való találkozás, minthogy az Ősz valami olyat súg a lírai énnek, amibe Szent Mihály útja beleremeg:

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

A halál tehát utoléri a beszélőt és súg neki valamit, amitől a lombok jajongani, nyögni kezdenek és a fákról száraz, zörgő falevelek hullnak az útra. A halott levelek zizegésének hangját Ady két hangutánzó szóval („züm, züm”) adja vissza.

Az „Elért az Ősz és súgott valamit” mondatban sűrítve benne van a vers lényege. Az „elért” szó a lírai én üldözöttségére és a kapcsolatban betöltött passzív szerepére utal; a „súgott valamit” arra, hogy az információ, amiért az Őszben megszemélyesített tartalom üldözi, csak neki szól.

A környezet itt válik a lírai én belső folyamatait tükröző díszletté, hiszen a közölt titokba „Szent Mihály útja beleremegett”.

Itt a vers hangulata is változik: izgatottá, remegővé, titokzatossá válik. Nem tudjuk, mit súgott az Ősz a lírai énnek, de azt látjuk, hogy az idill tragédiába fordul, és az eddig melankolikus hangulatú lírai hős lelki békéje elvész: most megdöbbenést érez. Rémülete kivetítődik a tájra, a külvilágra, a környezetre, így az utolsó két strófát a pusztulás baljós hangulata uralja.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!