A Páris, az én Bakonyom 1906-ban íródott. A Vér és arany című Ady-kötetben jelent meg A magyar Messiások című versciklus részeként.

Ady szembeállítja a szabad Párizst, a szabad nyugatot a zűrös Magyarországgal. Párizs minden álmot megvalósít: a szépség, a fény, a gazdagság, a szabadság és a kultúra városa, Magyarország ellenben kicsi, szegény, elmaradott, szellemtelen és művészetellenes. Ady senkinek érezte magát Párizsban magyar volta miatt és kívánkozni kezdett az élet szépségei után.

Persze Ady idealizálja Párizst, amelyet igazságtalan volt összehasonlítani Magyarországgal, hiszen a francia világváros megszakítás nélkül művelhette saját kultúráját, mert nem volt idegen hódoltsági terület (Magyarország a hosszú török és osztrák megszállás miatt volt elmaradott).

Mindenesetre Párizs megigézte Adyt, aki eszményítette és minden szépség, luxus szimbólumává tette a francia fővárost, mert az ellentéte volt mindannak, amit Ady itthon ismert és elviselhetetlennek tartott. Az akkori magyar világ a szellem embere számára fojtogató volt, s ez Ady számos versének adott témát (pl. A Hortobágy poétája, A magyar Messiások). Szókimondásával a költő bírálatok özönét vonta a fejére.

Verseiben is és a valóságban is Párizsba menekült: 1906-os második párizsi útja már nem „tanulmányút” volt, hanem a hazai kritikák, támadások elől való menekülés.

Páris, az én Bakonyom c. verse arról vall, hogy a nyomasztó, fenyegető hazai környezetből kiszabadulva Párizsban meg tudott pihenni, ott tudta magát összeszedni. Ugyanakkor érezzük a versből azt a riadalmat is, amelyet a támadások miatt érzett. Attól félt, hogy bosszút fognak rajta állni mindazért, amit bűnéül róttak fel (messze látása, lelki alkata, merészsége, nemzetbírálata miatt).

Párizst mint értékkel teli várost szembeállítja az értékhiányos Magyarországgal, amelytől megundorodik, és mégsem bír tőle lélekben elszakadni (kötődését abból is érezzük, hogy a Bakonyt használja szimbólumként, a francia fővárost is magyar fogalmakkal értelmezi).

Páris, az én Bakonyom

Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.

Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek.
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet a magyar síkon:
Engem borít erdők erdője
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

A legtöbb Ady-vershez hasonlóan egy lelki drámának ad hangot a költemény. Ady egy szörnyű futás befejezéséről ad hírt: megérkezett Párizsba, ahol végre megpihenhet. Már az első sor érzékelteti, hogy Párizsig futott, mert kergették, üldözték („Megállok lihegve: Páris, Páris”).

A cím szimbolikus (a vers eredeti címe „Új Bakony” volt). A Bakony a kuruc időkben arról volt ismert, hogy itt bújtak el a betyárok (akik a nép szemében hősök voltak). Ady menedékhelye, rejtekhelye Párizs: ő Párizsban bújt el itthoni ellenségei elől.

Nyíltan emigrációra adta a fejét, ott akart maradni („Itt halok meg, nem a Dunánál”), de aztán mégiscsak hazajött. Szerette Párizst, de azért az mégiscsak idegen közeg volt, és Ady visszavágyott, sokat ingázott Párizs és Budapest között.

A menekülés, a rejtőzködés, az űzöttség, a fáradtság, az üldözöttség kifejezései jellemzik a verset (ember-sűrűs, gigászi vadon, megállok lihegve, pandúr-had, elrejt a Bakony). Már az első versszak hosszú „á”-iban ott érezzük a zihálást meg a lihegést (megállok, Párizs, gigászi, szájas, vághat, utánam, vár).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!