Ady Endre: Nekünk Mohács kell (elemzés)
Ady szerint a Mohácshoz hasonló nemzeti katasztrófákért hálásnak kell lenni, mert a veszélyérzet tudja csak cselekvésre bírni a magyart, amely egy éretlen, akaratgyenge, széthulló, önmagát megszervezni képtelen nép.
A dicső múlt képzete itt aztán föl sem merül: a költő szerint arra nem lehetünk büszkék, hogy legalább sikerült életben maradnunk. Persze, a magyarnak – nemzeti karaktere miatt – már az is nagy dolog, hogy egyáltalán túlélte a zivataros történelmét. De Ady azt akarja, hogy ennél többre hivatottnak érezze magát a nemzet, és tegyen többet, akarjon többet, merjen többet.
A híres magyar közöny, a magyar egykedvűség miatt ennek a népnek arra van szüksége, hogy állandóan rá legyen kényszerítve a cselekvésre. Nem való neki a nyugalom, a békesség, a kiegyensúlyozott, idilli állapot, mert akkor tétlenségbe süpped. Csak akkor képes felnőtt módjára élni (és nem „sihederként”), ha fenyegetve érzi magát, ha veszélyben van, ha meg kell mentenie valakit vagy valamit, vagy önmagát.
A 2. egység (2. versszak) a nyelvileg kifejtett lírai ént állítja a középpontba: „ne sajnáljon engem: / én magyarnak születtem”. Az előző strófában érzékeltett kívülállás itt enyhül.
A nemzetostorozás egyben önbírálat is: míg az elején a népre kéri a verést, addig itt már saját magára is, hiszen ő is a magyarsághoz tartozik: „Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: / Én magyarnak születtem.” A beszélő tehát azonosul a néppel, ő maga is vállalja a magyarságra kért sorsot, ő is osztozik a néppel az ütlegeken.
Ez az azonosulás persze síró, szomorú, fájdalmas, tragikus gesztus: a lírai én cseppet sem örül annak, hogy a nép, amelyhez tartozik, ilyen karakterrel bír. De akármilyen is ez a nép, a költő őszintén szereti, és éppen azért „ostorozza”, mert szereti. Így próbálja felrázni, felébreszteni. Ha nem szeretné annyira, akkor nem érdekelné, hogy ilyen, akkor közömbös lenne. De mivel szereti, dühös rá.
A lírai én elutasítja az idillt, a békességet és a nyugalmat: „Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon” (a galamb és a zöld ág a béke jelképe).
A 3. egység (3. versszak) integrálja a lírai ént a versben megjelenített nemzetbe: a vers elején magát még a közösségtől elszigetelő beszélő T/1. személyre vált („Rángasson minket végig”). Ezzel hangsúlyozza a közte és az átoksújtott nép között levő eltéphetetlen köteléket, sorsközösséget.
Amikor a magyarokat bírálja, akkor önmagát is bírálja: a vers tehát lényegében önbírálat. Ady ezzel az azonosulással teszi elfogadhatóvá, elviselhetővé az egyébként elfogadhatatlan és elviselhetetlen, az emberi méltóságot sárba tipró nemzetostorozó költeményt. A kíméletlen, vádló, kegyetlen vers önmagára is vonatkozik.
Saját magára is kéri a verést, amikor azt kéri, Isten örökké verje a magyarokat. És nem azért kéri, mert gyűlöli a népét, hanem mert szerinte a magyar csak akkor tudja összekapni magát, ha veszélyben van, ha valamilyen sorscsapást kell elhárítania. Ez a legdöntőbb érv a béke és a nyugalom ellen: a magyar, ha nincs folyamatosan verve, akkor elengedi magát, és egy újabb katasztrófa esetén biztosan elpusztul.
A zárlatban tehát a nemzethalál lehetősége merül fel („Mert akkor végünk, végünk” – így a baljóslatú befejező sor). Itt is a nemzethalál küszöbéről szólal fel a költő, akárcsak a reformkori költészetben, csak épp szerinte nem a sorscsapások, hanem a béke és a nyugalom veszejti majd el a magyarságot.
A Nekünk Mohács kell verselése kevert: tizenegyes és hetes sorokból felépülő négysoros strófákból áll. Az előbbiek olvashatók háromütemű tizenegyesként, az utóbbiak között van trochaikus és ütemhangsúlyos hetes is. Rímei páros tiszta rímek.
Hozzászólások
Ady Endre: Nekünk Mohács kell (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>