A Lédával a bálban című költemény 1907-ben keletkezett, január végén, amikor a farsangot ünnepelte Párizs. A mulató, vidám emberek látványa ihlette Adyt a groteszk karneváli vers megírására, amely ezzel a vidámsággal feleselt. A költő meghasonlottságot érzett a vidám ünnep láttán, mivel akkoriban Lédával való viszonya elég zaklatott volt, értelmetlen veszekedések sora zajlott le közöttük.

A vers a Vér és arany című Ady-kötet A Léda arany-szobra című ciklusában jelent meg. A költő tehát szerelmes versek közé illesztette be, amiből joggal következtetünk arra, hogy a Lédával a bálban is egy Léda-vers, azaz szerelmi költemény.

És valóan az is, bár meg kell hagyni, nagyon szokatlan, nagyon bizarr szerelmes vers. Ennek oka az, hogy Ady tudatosan szembe akart fordulni a népnemzeti irányzat szerelmi költészetével: az idillel, a rózsakoszorúkkal, a szerelem idealizált ábrázolásával. Ady szerint ugyanis az igazi szenvedély nem idilli és harmonikus, hanem mély és tragikus.

A Lédával a bálban lényege is az a rikító kontraszt, amely az igazi szenvedély tragikumát az idillel szembeállítja. Ady és Léda szerelme ugyanis egyáltalán nem volt idilli, sőt, küzdelmes, gyötrelmes, diszharmonikus viszony volt.

Tipikusan modern nagyvárosi szerelem az övék, amelynek már semmi köze nincsen a régi szerelmes költők áhítatos, trubadúros nőimádatához. Ady szerelme egész más, mint akár Vörösmarty férfias, mértéktartó szenvedélye Laura iránt, akár Petőfi tiszta szerelmi vágya, amely a síron túl is hű élettársat keresett Júliában. Ady és Léda kapcsolata már másfajta: ők az új, modern szerelmet képviselik.

A szerelemnek ebben az új, modern válfajában a nő félig-meddig már ellenség, akivel szüntelenül harcolni kell, akit újra meg újra le kell igázni, egészen addig, amíg a férfi ki nem ábrándul belőle, és a kapcsolat véget nem ér.

A szerelemnek ez a típusa Vajda János és Reviczky Gyula költészete révén került be a magyar irodalomba. Vajda is örökké gyötrődött a viszonzatlan Gina-szerelem csapdájában, Reviczky pedig a méltatlan és mégis vonzó, részvétet keltő perdita-nő (a perdita szó jelentése: utcalány, kokott) iránti vonzalmat emelte költői témává. Ady szerelme pedig már egy olyan önemésztő izzás, amellyel a költő saját magát égette fel.

Adyt mértéktelen életmohóság hajszolta bele olyan szenvedélyekbe, amelyekről ő maga is tudta, hogy nem lesz belőlük soha egészséges, boldogító párkapcsolat, tehát csak időleges élvezetet tudnak adni.

Lédával való szerelme is, bár tartósnak bizonyult, örök feszültséggel, nyugtalansággal, küzdelemmel, fájdalommal járt. A költő a legmámorosabb pillanatokban is úgy érezte, mintha egy szirt tetején állnának, ahonnan bármikor a halálba zuhanhatnak.

A Lédával a bálban két lírai hőse, a fekete ruhás, halál-álarcos pár jól kifejezi a Léda-szerelem tragikumát. A versben, amely Adyra jellemző allegorizáló modern ballada, két összetartozó ember egymást örökösen gyötrő, meddő szerelme kap súlyt és jelentést.

Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

A Lédával a bálban a szerelem és a halál összefüggésének a szecesszióban kedvelt témáját dolgozza fel. Adynak számos olyan verse van, amelyben önmagát is és Lédát is halottként jeleníti meg (pl. Temetés a tengeren, Két hajdani szeretők). A halott pár kísérteties képe az örök békétlenséget, a hiábavalóságot, a céltalanságot, a boldogtalanságot szimbolizálja.

A kettős halottság motívumának legjellegzetesebb szerelmes verse a Lédával a bálban, amely az Adynál oly gyakori látomásos verstípusba tartozik. A művészi mondanivaló nem közvetlenül, hanem egy elképzelt, fantasztikus cselekménysor képeiben jelenik meg.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!