A Hunn, új legenda című vers 1913-ban íródott és a Nyugat 1913. májusi, 11. számában jelent meg először, később pedig Ady soron következő, Ki látott engem? című kötetének A kényszerűség fája című, első ciklusában kapott helyet.

A költemény megszületésének konkrét kiváltó oka egy szenvedélyes vita, egy levélváltás, amely Ady és Hatvany Lajos (1880-1961) között zajlott le. A költő Graz környékén, Mariagrünben volt szanatóriumban, ott érte Hatvany levele, melyben barátja a szemére veti – joggal –, hogy verseiből hiányzik a koncentráció és a műgond, legutóbbi kötetében (A Magunk szerelme) nincs önfegyelem, összeszedettség.

Hatvany – aki egyébként Ady költészetének, tehetségének egyik legőszintébb csodálója volt – Arany Jánost, Flaubert és Goethét állította példaképül a költő elé.

Ady ebben a versben vágott vissza neki. Fölényes gőggel utasította vissza a jó tanácsokat és követendő példákat. Elvetette a példaképek másolását, arra hivatkozva, hogy az ő költészete annyira újszerű és eredeti, hogy nem hasonlítható össze senki máséval.

Másrészt úgy gondolta, rajta nem kérhető számon a műgond. Tudta ő, hogy mi a jambus, mi az időmértékes verselés, de nem foglalkozott vele túl mélyen. A költői eszközöket rendkívül szabadon kezelte, nem ragaszkodott kőbe vésett szabályokhoz. Versei kapcsán ún. ötvözött versről beszél a szakirodalom, Ady ugyanis egybeépítette az időmértékes és az ütemhangsúlyos verselés elveit.

De mindenekelőtt azzal érvel Ady, hogy ő nem „irodalmi író” (ezt a jelzőt Kosztolányi Négy fal között című verseskötetéről írt hírhedt kritikájában használta először): ő az Életet többre értékeli a művészetnél. Nem esztétikai, művészi értéket akar teremteni a verseivel, hanem a társadalmat akarja megváltoztatni, az ő költészetének az élet jobbítása a célja.

Ő nem is akar irodalmi író lenni, akik a művészetet önmagáért művelik és nincs semmi politikai céljuk. Az irodalmi írókkal ellentétben ő az „élet”, a „minden” költészetét akarja megvalósítani. Versei egyszeriek és gesztusértékűek.

Ezzel lényegében esztétikai nézeteit is megfogalmazza. Ady nem tekintette az irodalmat, az esztétikai értéket önmagában is megálló, önálló értéknek. A szépség-eszmény helyett ő „emberi dokumentumokat” ír meg, amelyeket csak „szükségből” öntött verses formába.

Az irodalmi írókat tudvalevőleg megvetette, elítélte, saját kortársai közül Kosztolányit sértette meg, elődei közül pedig az irodalmi írók közé sorolt olyan nagy neveket, mint Arany és Goethe, sőt, még Petőfit is annak tekintette (akinek pedig életműve számottevő része közéleti költészet).

A Hunn, új legenda egyrészt a Hatvany-levélre küldött felelet, másrészt Ady önértékelését, önarcképét ismerhetjük meg belőle. A mű legfontosabb mondanivalója a saját értékében nem kételkedő költői öntudat.

Hunn, új legenda

Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.

Messziről és messzire megy ez élet
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.

S életük ez a mérsékelt csodáknak,
Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.

Másolja ám el életét a gyönge,
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.

Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.

Bennem a szándék sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.

Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.

Százféle bajnok mássá sohse váltan,
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen magyar.

Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

Ki voltam öreg grammás-diák korban,
Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.

Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

Külön alkuja lehet a Halállal,
Akit, amikor milliókat vállal,
Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.

A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

Műfaja ars poetica. Hangulata felfokozott, heroikus, néhol dacos. Típusa énszerep-vers.

Témája: Ady sajátos költői felfogása. Bizonyos értelemben alkalmi vers: hasonló helyzet váltotta ki, mint Petőfi A természet vadvirága című ars poeticáját. Adyt nemcsak ellenségei támadták, hanem még barátai is úgy vélték, költészete egysíkú és ellaposodóban van. Ady ezzel a verssel válaszolt a vádakra.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!