A Héja-nász az avaron című költemény 1905-ben íródott, és 1906-ban jelent meg az Új versek kötet Léda asszony zsoltárai című ciklusának utolsó verseként.

Ady Endre Nagyváradon ismerte meg első nagy szerelmét és múzsáját, Diósyné Brüll Adélt, akit verseiben Lédának nevezett (ez a női név egyrészt kiadja az „Adél” betűit visszafelé olvasva, másrészt Léda a görög mitológiában spártai királyné volt, akit Zeusz hattyú alakjában elcsábított).

Ady sokat köszönhetett Lédának, például általa jutott ki Párizsba és őmellette érett férfivé, de viszonyuk nem egy idilli, kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolat volt.

Elöljáróban érdemes még azt is elmondani, hogy szerelmi kapcsolatait illetően Ady nem igazodott a kor értékrendjéhez és szokásaihoz: szerelmi viszonyaival megbotránkoztatta az embereket, merész verseivel pedig provokálta a közerkölcsöt.

A Léda asszony zsoltárai a kötet első ciklusa, amely már címével is sugallja, hogy a ciklus szerelmes verseket tartalmaz, de nem éppen szokványos szerelmes verseket.

Először is a címzettjük asszony (azaz férjezett nő), ami azt sugallja, hogy a versek alkotója házasságtörő viszonyt folytat vagy kíván létesíteni valakivel. És való igaz: Ady nyíltan vállalta, hogy egy férjes asszony a szeretője, ráadásul Léda idősebb is volt nála.

És vajon mire utalhat a „zsoltár” megnevezés? A zsoltárok vallásos témájú énekek, amelyek Istenhez szólnak. A zsoltár szó hallatán vallásos jellegű, szakrális tartalmat várunk, erre érzékiséget, erotikát, testi szerelmet kapunk.

Ady nemcsak az addigi költészeti konvenciókkal helyezkedett szembe, de azzal is provokálta a közízlést, hogy Isten helyett egy nőhöz írt „zsoltárokat”, és a testiségre utalt szakrális kifejezésekkel. Ez akkoriban szentségtörésnek számított.

Mindez azért fontos, mert az Ady elleni támadások részben szerelmi költészete miatt érték a költőt: az egyik vád ellene éppen az erkölcstelenség volt. Ady színre lépéséig ugyanis a magyar szerelmi költészet jóval visszafogottabb volt, hiányzott belőle az érzékiség, az erotika. A nép-nemzeti irányzat kifejezetten óvatos volt ezen a téren.

Petőfi még a verseiben Júliának csak a kezét, a szemét, vagy legfeljebb a keblét jeleníti meg. Nagyon merésznek számított, amikor Beszél a fákkal a bús őszi szél című versében azt írta: „Egyik kezemben édes szenvelgőm / Szelíden hullámzó kebele”: a korabeli szemérmességnek már ez is sok volt.

És akkor jön Ady, és fölemeli a magas irodalomba azt a fajta érzékiséget, ami addig legfeljebb csak a titokban burjánzó ponyvairodalomban létezett.

Ady a szimbolizmusra jellemző polgárpukkasztást a szecesszió erotizmusával és esztétizmusával keverte. Nála a női test és a meztelenség a komoly költészet témája lett, és már minden testrész megjelent (karok, mell, öl, csípő stb.).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!