Az ős Kaján című vers 1907-ben a Vér és arany kötet Az ős Kaján című ciklusában jelent meg a ciklus címadó, középső verseként (középső versként a kötet kitüntetett helyén áll). Először a Budapesti Napló közölte 1907. február 24-én.

Az ős Kajánt Révész Béla szerint Ady 1907 elején Párizsban írta egy nyugtalan, borozással töltött, átmulatott éjszaka után. Hajnaltájt ért haza, s akkor született a vers első strófája. Azután bezárkózott szállodai szobájába, és három napig ki se mozdult onnan, csak hevert az ágyon és a versen dolgozott.

A mondanivaló persze már régóta érlelődött a lelkében: két évig hordta magában ezt a versét, mielőtt megírta volna.

A mű keletkezésének életrajzi hátteréről azt érdemes tudni, hogy 1907 tele válságos időszak volt a költő életében. Először is Léda gyermeket várt tőle, de az asszony férje anyagi gondokkal küzdött, ezért nem tudtak elválni.

Léda őrlődött a két férfi között: a születendő gyermek Adyhoz kötötte, az anyagi érdekek viszont a férjéhez. A költővel való szerelmi viszony amúgy is rendezetlen, zűrzavaros volt (ekkortájt született a Lédával a bálban című vers is), és a pár csak marta egymást, csúnya, értelmetlen veszekedések zajlottak közöttük.

Otthonról is rossz hírek jöttek: Adyt és az új költészetet támadások érték a Pesti Hírlapban, a költő lapja, a Budapesti Napló viszont a bukás szélére került, mert egyre fogytak az előfizetői. Így Ady, aki a lap párizsi levelezője volt, alig kapott előlegeket, és ez anyagi gondokhoz vezetett. A költő kezdte reménytelennek érezni a jövőjét íróként is és pénzügyileg is.

A bizonytalanságot és a belső zaklatottságot rosszul viselte, elvesztette lelki egyensúlyát, ezért nagyon esztelen, szertelen életmódot kezdett élni abban az időben: nem dolgozott, nem evett, nem aludt. Ideggörcsök kínozták, s keserű hangulatban, elesetten, magányosan, céltalanul lődörgött Párizs utcáin.

Többnyire kávéházakban üldögélt, ha pedig pénze volt, mulatókban lebzselt. De ezek a mulatók sem a város előkelő részén voltak, hanem a város peremén: Ady „olcsó éjszakai nők” és kispénzű, lenézett külföldiek – portugálok, spanyolok, görögök, oroszok, macedónok – között élt, s kopott, olcsó hotelszobában lakott, amely hangulata és hosszúkás formája révén olyan volt, mint egy koporsó.

Nem elég a kietlen, kopár városrész szomorú hangulata, még az időjárás se kedvezett Adynak: a ködös, nyirkos, latyakos, saras, huzatos tél is lehangolta.

Ekkor érkezett meg Párizsba Révész Béla, Ady legjobb pesti barátja, akitől a költő vigaszt remélt, de hiába. Barátja amolyan Jókai-típusú, naiv, derűlátó, önáltató, gátlásos, félénk egyéniség volt, akinek a jelenléte csak arra volt jó, hogy a költő még kísértetiesebbnek érezze saját belső tépettségét. Révész „hazug optimizmusa” nem volt vigasztaló az elkeseredett Adynak.

Ilyen környezetben született Az ős Kaján: Ady érezte, hogy milyen lehetne az élete, és hogy ehhez képest milyen a valóság. A felhalmozódott szomorúság, fájdalom és reménytelenség hozta felszínre lelkéből a régen érlelődő mondanivalót.

 

Az ős Kaján

Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”

„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”

„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”

„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”

„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”

„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”

„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

 

Az ős Kaján sok tekintetben rokonítható a Harc a Nagyúrral című verssel: ugyanolyan kozmikussá növesztett, hiábavaló küzdelmet jelenít meg.

Ady képalkotásának jellegzetes vonása, hogy szimbólumai nem feleltethetők meg valamilyen konkrét valóságnak (ezt areferencialitásnak nevezzük), hanem a képek és a motívumok öntörvényű módon rendeződnek hálózatba. A szövegen belüli egyes szimbólumok kapcsolatban állnak egymással és magyarázzák egymást.

Ez jellemző Az ős Kaján című versre is, melynek központi figurája, az ős Kaján Ady egyik leghíresebb és legrejtélyesebb szimbóluma. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy az ős Kaján kicsoda valójában és hogy mint jelkép mit is jelent.

Többen úgy gondolták, pl. Schöppflin Aladár is, hogy „az ős Kaján mitikus köd-alakjába van kivetítve mindaz, ami Adyban rontás volt”. Azaz, hogy a démon is ő maga, a „bíborba öltöztetett Rossz”, amely a Bűn felé sodorja, vagyis az ős Kaján a költő énjének másik fele.

Mások, pl. Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Hatvany Lajos és Király István többet láttak az ős Kaján alakjában, mint a puszta Rontást: szerintük az ős Kaján nemcsak a bor és a mámor pogány istene, hanem a teljes élet utáni vágyat jelképező mitikus alak is. Az alábbi elemzés elsősorban Király István értelmezésére támaszkodik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!