A Sion-hegy alatt című vers 1908-ban, a Nyugat első számában jelent meg először, majd Az Illés szekerén című kötet A Sion-hegy alatt című ciklusának címadó költeménye lett. Ez a ciklus volt Ady Endre első istenes verseket tartalmazó versfüzére.

A ciklus 15 költeményből áll, és A Sion-hegy alatt pont középen, kiemelt helyen található. Ezzel is kihangsúlyozza jelentőségét a költő. Az istenes versek először Az Illés szekerén című kötetben kerültek önálló ciklusba, s ettől kezdve egészen 1912-ig Ady miden kötetében megjelent ez a témakör.

A költő a szó hétköznapi értelmében nem volt vallásos ember, azaz nem volt vallásgyakorló, nem élt az egyház szolgálataival, nem látogatott istentiszteletet, nem vett részt vallásos szertartásokban. Mégis volt egy vágyakozás a lelke mélyén Isten után, annak ellenére, hogy erős kételyek is gyötörték, és gyakran megvallotta hitetlenségét, pogányságát.

Hitetlenségéről azonban mindig fájdalmasan és bűntudattal vallott, mintha érezte volna, hogy nem ez a helyes út. Vagyis a lelke mélyén mégiscsak vallásos volt. Mindig ott dolgozott benne a hinni akarás, szüksége volt a hitre, a bizonyosságra, szüksége volt Istenre.

Zaklatott életmódja és betegsége miatt (amely 1906 után súlyosabbra fordult) Ady állandóan érezte a halál fenyegetését és élete kiúttalanságát, sokat töprengett otthontalanságán, tépettségén, meghasonlottságán, s nyugalomra, belső békére, lelki támaszra vágyott. Mindez elvezette az Istennel való találkozás vágyáig.

Hosszabb időszakokat töltött el otthon, Érmindszenten, ahol gyermekként vallásos közegben nőtt fel. Otthon eszébe jutottak gyermekkori emlékei, újra hallotta a falusi templomban a Biblia zsoltárait.

Ady vallásossága tragikus, kételyeket hangoztató vallásosság volt, amelyben a költő nem talált megnyugvást és békét.

Költészetében az isten-fogalom is szimbólum: egyetlen jelkép Ady szövevényes, bonyolult szimbólumrendszerében. Nála Isten annyiféle, ahány versében megjelenik, sőt, egyetlen versen belül is ölthet többféle alakot. Ady istene ugyanis nem az egyházak által hirdetett Isten, hanem egy saját maga által teremtett, elképzelt Isten.

Ezzel a saját teremtésű Istennel ugyanolyan személyes kapcsolatban áll, mint az ószövetségi próféták, vagy akár a nagy költő-előd, Balassi Bálint. Akárcsak Balassinál, Ady verseiben is a kétségbeejtő helyzetbe kerülő ember panaszai szólalnak meg, ő is bűnbánattal fordul Istenhez, ő is perlekedik, vitatkozik vele. Elsírja élete fájdalmait, segítséget kér ellenségei megalázására, ill. saját démonai legyőzésére, az élet bajainak leküzdésére.

Adynak is leginkább olyankor van szüksége Istenre, amikor bajban érzi magát, amikor erőt vesz rajta a fásultság, a fáradtság, amikor úgy érzi, életenergiája, cselekvőképessége, ereje kifulladt, kihunyt, vagy amikor meghasonlik a világgal és önmagával.

A Sion-hegy alatt című verse az Isten után való sóvárgás és a kételkedő emberi tudat küzdelmét mutatja be. Úgy tűnik, az emberi értelem nem tart igényt Istenre, elfelejtette már a vallás gesztusait, rítusait, az imádságokat, stb., miközben az emberi lélek továbbra is vágyakozik Isten után.

Ady fiatalkori (nagykárolyi kisdiák korából való) emlékei elevenednek fel és mosdónak össze a „rongyolt” lelkű férfi érzéseivel, aki reménytelenül keresi Istent. A nagykárolyi kisdiák volt az, aki „nyirkos, vak, őszi hajnalon” reszkető kezében lámpással hajnali misére indult. Akkoriban még, a gyermek képzeletében a harangzúgás felidézte a Bibliában olvasott Istent, aki Mózesnek adta a tízparancsolatot.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!