A magyar Ugaron témája hasonló A Tisza-parton témájához: a környezet és a lírai én ellentétét fogalmazza meg, csak másképpen. Kifejezőeszközei: halmozás, anafora, kérdés, aszindeton (kötőszó elhagyása), ellentét, szimbólum, megszemélyesítés.

Verselése kevert vagy bimetrikus: időmértékes és ütemhangsúlyos sorokat egyaránt tartalmaz. Rímelése félrím (rímképlet: x a x a).

A cím a vers terét, a szimbolikus tájat jelöli meg, ami egyben a vers témája is. A költő a nagybetűs írásmóddal (Ugar) is jelzi, hogy a cím egy szimbólum. Maga a költemény a cím kifejtése.

Az ugar szó jelentése: műveletlenül, bevetetlenül hagyott szántóföld, amelyet a termőképesség javítása érdekében pihentetnek (felszántanak, de nem vetnek be).

A versbeli táj megfelel a szó jelentésének, a többletjelentést a „magyar” jelző adja (magyar ugar). Ez a jelző az ugar konkrét helyét is kijelöli: innen tudjuk, hogy a kép Magyarországra vonatkozik (a rész neve tehát az egészet jelöli, vagyis a kép szinekdoché, a metonímia egyik fajtája). A kihasználatlan lehetőségek földje ez. A magyar költészetben gyakori nemzethalál itt a szellem halálaként jelenik meg.

A vers alapmotívumai ellentétek: virág-gyom, fent-lent, múlt-jelen, csend-hang, vad mező-szent humusz. Ezek mind feszítő, cselekvésre késztető ellentétek.

A magyar Ugaron látomásos erejét, feszültségét a nagy erejű és ellentétes értelmű jelzők adják, amelyek nagy lehetőségeket fejeznek ki: a magyar föld termőképes lenne, gazdag lehetne, ha megművelnék, mégis jelenlegi állapotában kopár, eldurvult, „elvadult táj”, mert nem foglalkoznak vele.

A versnek ereszkedő, lefelé menő, aláhulló kompozíciója van: szervezőelve a lírai én fokozatos lebomlása, pusztulása. Felépítését tekintve két azonos hosszúságú részre osztható az alapján, hogy a beszélő képes-e cselekedni, vagy a külvilág (az Ugar) cselekszik-e rajta.

Az 1. egységben (1-2. versszak) az E/1. személyben beszélő lírai én egyszerre jelenik meg az általa teremtett szimbolikus tájjal. Itt még a környezethez való viszonyában a vers beszélője a domináns fél: ő az aktív, a cselekvő (tárgyas igék alanyaként jelenik meg: „gázolok”, „ismerem”, „lehajlok”).

A 2. versszakban megkezdődik a lírai én fokozatos pusztulása, ezt jelzi a „lehajlok” ige, amely ún. mediális ige (se nem cselekvő, se nem szenvedő). Azt sugallja, hogy a beszélő már kevésbé képes befolyásolni a történéseket.

A 2. egységben (3-4. versszak) az Ugar válik cselekvővé: az indák megmozdulnak, gyűrűzni kezdenek, a lírai én pedig tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében.

Míg a vers első felében kemény, határozott, arányosan épített mellérendelő mondatok szerepelnek, itt a második felében idegesebb lesz a mondatszerkesztés. De nemcsak ez jelzi a növekvő disszonanciát, hanem az is, hogy a sorok nyugodt, kétrészes tagolása is megszűnik: most már idegesen, zaklatottan három részre hullnak a sorok. Ez ritmikailag jelzi a nyugtalanságot.

A 3. versszakban a lírai én a vizsgálódás következményeképpen a külvilág áldozatává válik. Míg a föld alvó lelkét ébresztgeti, virágokat keres és a régmúlt szépségeket idézi fel, a vad mező legyőzi őt.

A 4. versszakban pedig bekövetkezik a vers beszélőjének pusztulása („A gaz lehúz, altat, befed…”). Itt már csak tárgyi szerepben láthatjuk az ént: nem ő cselekszik, hanem rajta végez cselekvést az Ugar, amely mostanra már eleven lénnyé változott.

Az Ugaron kívül az egyetlen cselekvő a szél, amely kacagva nézi a jelenetet, és a részvétlen környezetet jelképezi.

Az utolsó strófa felépítése disszonánsabb minden korábbi strófáénál, és nyelvi-zenei színezete is jelzi a vers lefelé ívelő jellegét. A sorok szótagszáma is változik, képletváltás történik (ami Adynál szokatlan): a 8-9-8-6-os képletet 8-8-8-6-os szótagszámú strófa váltja fel. Tehát a szótagszám is zökkenővé válik, ahogy a versszak hangulata a korábbiakhoz képest gyorsabb, idegesebb, de halkabb és szomorúbb is lesz. A végsőkig eljutó meghasonlottság nyelvileg is jelezve van.

Nézzük meg a verset részletesebben!

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!