A végén persze a lírai hős hasonul a környezetéhez, és nem fordítva: a lehúzó közegben ő maga is lealacsonyodik, és költészet helyett ugyanazt csinálja ő is, amit a társai: káromkodik vagy fütyörészik.

A népies ízeket hordozó zárlatban tehát az addig csak szemlélődő címszereplő cselekvővé válik (ezt az aktivitást kifejező igék mutatják: eltemette, káromkodott, fütyörészett). Sokatmondó, hogy a versbeli művész a cselekvés embere lett, mivel a művész alapvetően szemlélődő életre születik.

Minthogy a nagyszemű kun legény hasonul a társaihoz, beteljesedik rajta a művész tragédiája: a szépség, a dal elvész a műveletlenség, káromkodás és lelki értelemben vett durvaság közepette. A Hortobágynak nem lehet poétája, mert itt nincs igény a költészetre. Ezért itt a költők sorsa az elnémulás.

Korábbi irodalmunkra visszatekintve motivikus kapcsolatot fedezhetünk fel A Hortobágy poétája és Janus Pannonius A narni-i Galeottóhoz és az Egy dunántúli mandulafáról című versei között. A reneszánsz korban élő Janus ugyanezt az élményt fogalmazta meg, amit Ady: ő is attól szenvedett, hogy rossz helyre született, meg nem értő közegbe.

Később Csokonai (Jövendölés az első oskoláról a Somogyban) és Arany (A falu bolondja) is felpanaszolták a tehetségnek a sivár, elmaradott, falusi viszonyok között való vesztét.

Móricz Zsigmond, amikor először olvasta A Hortobágy poétáját, úgy érezte, mintha ő írta volna, annyira pontosan fejezte ki Ady az ő véleményét is a művészi meg-nem-értettségről és a sárban elvesző értékekről, valamint a feudális maradványok okozta lelki roncsolódásról.

Az elemzés Király István Ady-monográfiájának felhasználásával készült.