Ady Endre: A Hortobágy poétája (elemzés)
Már az első strófában benne rejlik a költői vágyak elkerülhetetlen bukása. A kunfajta, nagyszemű legény lehetetlen dologra vállalkozik, mert abban a közegben, amelyben él, nincs szükség ilyen emberre, mint ő, nincs szükség művészre. Azok az emberek, akik a közönsége lehetnének, nem fogékonyak a költői szépségre.
Az ilyen szépséget, az ilyen virágot anélkül pusztítják el, „legelik le”, hogy virág voltát észrevennék („De ha virág nőtt a szivében, / A csorda-népek lelegelték.”) A két rímszó (lelkét-lelegelték) tragikussá színezi ezt az ellentétet. A csorda-népek állati durvaságát jól jelzi a „lelegelni” szó. A művészet itt megsemmisül, mert senki nem tart rá igényt.
Ez az igénytelenség, barbárság, korlátoltság nemcsak az úri osztályra, hanem a népre is vonatkozik: Ady az egész magyarságot beleérti. Társadalmi osztálytól függetlenül a feudális elmaradottság és kultúraellenesség volt jellemző a korabeli Magyarországra.
A versnek egyszerű jelentésszerkezete és egyértelmű üzenete van. Hatása abban áll, hogy látásmódja gyökeresen ellenkezik az akkor elfogadott szemlélettel. A romantikus költészet (különösen Petőfi) által felmagasztalt puszta Adynál negatív jelkép. Ezt az ironikus értelemben használt „híres” jelző is mutatja. A puszta, a Hortobágy pusztító elemként van jelen a versben.
Ady a hagyományos értelemben vett hazafiságot is arcul köpi, amikor azt írja a vers címszereplőjéről, hogy „Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle”. Ezzel ugyanis arra mutat rá, hogy a legény csak a magyar közegben nem tudott kibontakozni, mert itt elkallódik a tehetség. Vagyis nem az ő hibája, hogy nem lett belőle „szent dalnok”, hanem az országé, ahová született. A „szent dalnok” szókapcsolat az elsikkadt lehetőségre utal.
De Ady más tekintetben is szembe ment a korabeli szemlélettel (ebben kihívó dac nyilvánul meg). Például vegyük mindjárt a lírai hős fajtáját: „kúnfajta” legényről van szó. Ez azért meghökkentő, mert egy harcosabb, keményebb embertípusra asszociálunk erről a szóról. A korabeli magyarság rögtön a szabad kunságra, a meg nem alkudó dacra gondolt a „kun” szót hallva.
Ugyanez érvényes a „legény” szóra is, amely hangulatával inkább paraszti erőt, szívósságot, keménységet, büszkeséget, nyakasságot idéz, mint költőiséget. Erre Adynál a „kúnfajta legény” egy érzékeny, művészi hajlamú fiú. Ady tehát egyesíti a művész finomságát, fogékonyságát egy népies alak, a pásztor szókimondó, kemény, nyers, szabad, káromkodó, dacos természetével.
Légies, álmodó finomságot, érzékenységet fogott egybe a káromkodó dac durvaságával, és ez nemcsak A Hortobágy poétája esetében van így, hanem Ady ez idő tájt íródott, a művészeszmény jegyében fogant verseire általában is jellemző.
A művészi hajlamú legény közegét, társait rendkívül ellenszenvesnek ábrázolja Ady: a negatív jelzők halmozásával („piszkos, gatyás, bamba”), a fokozás eszközével egyre erősödő indulatot, ellenérzést fejez ki velük szemben.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Szerintem ez egy jo vers kicsit szomorù!
Ez egy jo vers vidám egyben kicsit haragtarto!
jo vers