A Hortobágy poétája

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

A vers műfaja helyzetdal (bizonyos értelemben pásztori költemény, ha nem is éppen a bukolikus, rokokós, idilli fajta), témája a költészet lehetetlensége, illetve vállalhatatlansága Magyarországon. A költősorsot teljesen ellehetetlenítik, illetve vállalhatatlanná teszik a körülmények.

A cím témajelölő, maga a vers leíró jellegű. A címben szereplő tájegység, a Hortobágy jelképpé nő a versben: a pusztát, a kopárságot, a sivárságot jelképezi, méghozzá szellemi értelemben.

A címben két eltérő hangulatú szó áll egymás mellett: a „Hortobágy” szó konkrét, vaskos, földi jellegével szemben a „poéta” szó egzotikus, idegen hangzású, már-már finomkodó kifejezés. (Egyébként is jellemző Adyra, hogy nyers, férfias hangzású szavakat könnyed, sejtelmes, tündöklő, illanó nyelvi elemekkel kever.) Ez a sajátos hangulatkeverés már önmagában jelzi, hogy a címbeli poéta nem valamelyik nyugati nagyvárosban él, hanem keleten, a „magyar ugar”-on.

A vers másik fontos jelképe a csorda, amely kétfajta jelentésben fordul elő a szövegben. Egyrészt a vers címszereplője csordát őriz (azaz foglalkozását tekintve pásztor), másrészt a „csorda-népek” összetételben, amely a közönségre vonatkozik. Ez a „csorda” szó már a puszta hangalakjával is taszító hatást tesz az olvasóra. A csorda-nép csak állati vegetációra képes, a szellemi szépséget észre sem veszi.

A Hortobágy poétája bizonyos értelemben ars poetica, de ez a jellege rejtve marad, csak a címszereplőt megihlető, költészetre indító dolgok jelennek meg: alkony, délibáb, halál, bor, nő. A vers tragikuma nem az, hogy a csordát őrző legény költészetét rosszul fogadják, hanem az, hogy a költészet meg sem születik.

A vers szerkesztésmódja ellentétező: a költemény a művészportré és a durva környezet kontrasztjára épül. A vers eleji ellentét a vers során fokozódva tér vissza és egyre inkább kiteljesedik.

A kompozíció másik fontos jellemzője a fokozva ismétlő, visszatérő jelleg: a 3. és 4. versszak a 2. versszak tartalmi megismétlése. A későbbi strófákban persze nagyobb erővel jelenik meg a korábban már felmutatott ellentét.

A költemény verselése időmértékes, jambikus, de az első sor ettől eltér a maga daktilikus-trochaikus lejtésével.

Milyen ez a „kúnfajta, nagyszemű legény”, akit Ady a Hortobágy poétájának nevez? Befelé élő, érzékeny lélek, akit méla vágyak kínoznak, akit elbűvölnek a természet álomszerű, tünékeny jelenségei (alkonyatok, délibábok), akinek gondolatait az élet mámorító, varázslatos értékei foglalkoztatják. A legény portréja tehát alapvetően a művész portréja.

A vers címszereplője mind fajtában (kun), mind külsőben (nagyszemű), mind lélekben (művészlélek) elüt a társaitól. Rejtett belső életének rajzát Ady halmozásokkal, vissza-visszatérő számneves túlzásokkal erősíti fel (sok-sok, százszor, ezerszer).

Megtudjuk azt is, hogy a „csodaszép” dolgok megihletik őt, megtermékenyítik a lelkét („virág” nő a lelkében). Az már a korszak sajátossága, hogy a „csodaszép” fogalma alatt Ady és kortársai mit értettek: a Hortobágy poétája, amikor „csodaszépet gondol”, olyankor „halálra, borra, nőre” gondol. Ez jellemző a 20. század elejének sajátos életérzésére, értékrendjére.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!