A Halál rokona című vers 1907-ben keletkezett, és még ebben az évben megjelent az 1908-as keltezésű Vér és arany című kötet első ciklusának, A Halál rokona ciklusnak a címadó verseként.

A halál és a halálvágy jellegzetes téma volt a 19. század végi francia szimbolista lírában és a korszak magyar lírájában is. Ady költészetében is korán megjelent és olyan súllyal, hogy a Vér és arany kötetben már külön ciklust is kapott. Ráadásul Adynál nemcsak a halál-versekben tűnik fel a halál motívuma, hanem más témákkal is összefonódik, pl. ott kísért a Léda-versekben is.

Vannak elemzők, akik szerint a halál mint állandó téma Ady gyermekkori élményeinek köszönhető (temető mellett laktak Érmindszenten, s a költő gyakran játszott is ott öccsével).

Ezenkívül a halál-téma gyakoriságát sokan az eddigre már öt éve megkapott vérbajnak tulajdonítják. Egy ilyen végzetes betegség könnyen életre hívhatott a költőben sötét gondolatokat, gyakran okozhatott riadalmat, és sokak szerint magyarázatot ad arra, hogy Adynál miért áll annyira előtérben a halál gondolata.

Lehet benne valami, de azért erősen leegyszerűsítő álláspont ezzel magyarázni a halál-motívum gyakoriságát Adynál. Ne feledjük, hogy nem Ady az egyetlen, aki sokat írt a halálról! A klasszikus magyar költők mindegyike az életmű jelentős hányadát szentelte a halálnak, persze mindenki másért.

Azonkívül maga Ady is tisztában volt azzal, hogy önpusztító életet él: az életmódja felért egy lassú öngyilkossággal (éjszakázások, alkohol, erős altatószerek stb.). De ennek a felfokozott, nagy életvágynak, ennek a mohóságnak épp az a tudat állhat a hátterében, hogy az élet ideiglenes, és közel a halál, az elmúlás, a megsemmisülés. A közeli halál felől nézve az élet minden mozzanata felértékelődik (ezt az életérzést Babits és Kosztolányi is kifejezték).

Az Adyra jellemző szecessziós-szimbolista látásmódnak egyébként a halál, illetve a halál és az erotika kapcsolata igen kedvelt témája volt. A Léda-versekben is megjelenik az őszi avarba való lehullás, az életet kioltó fekete szín.

Ady számára és a kor szecessziós művészei számára a halál egyfajta menedék, otthonra találás volt. A fáradt, beteg lélek, amely nem bírja elviselni az élet mocskát, szépnek, vonzónak látja a halált, és reménykedve, vágyódva tekint rá. És nemcsak a halált, hanem a betegséget, a testi gyöngeséget is a felsőbbrendű szellem jelének tartották.

A modern dekadens költészetben rangot kapott a betegség: a kór, a testi gyöngeség az érzékenység, belső kulturáltság, emberi finomság jele lett, míg az egészség durvaságnak, közönségességnek tűnt.

Ekkortájt Ady is a betegség gyermekének tartotta a legfontosabb dolgokat: a szellemet, a művészetet és a gondolatot, így az ő számára a „beteg” egy pozitív, kitüntető jelző lett. A bölcsek, a poéták és a betegek egy sorba kerültek: a kultúrát idegbajok sűrűjéből kinőtt halálfának látta.

Neki magának beteg volt az idegrendszere, nem tudott aludni, s úgy érezte, a „vad egészségű” emberek nyomorítják meg a hozzá hasonló finom, érzékeny, művészlelkű embereket. „Szenzibilitásom… a legelőkelőbb művésztulajdonság” – írta magáról. Az egyébként zord, kemény, férfias egyéniségű költő ekkortájt sok halk, álmatag, nőiesen lágy, puha, asszonyosan könnyes, panaszos verset írt.

Értékessé vált számára a küzdeni nem tudók, a fáradtak, a lemondók örök vigasza: a sírás és a könny is. Persze, Ady a sírni tudásban is erőt látott: számára a sírás is jellegzetesen gőgös, dacos, öntudatos gesztus, amellyel a közönséges világ ellen harcol. Nem tetszett neki a korszellem, amely még a nőket is férfiasítani akarja azzal, hogy eltiporja a passzív, önmagukat elengedő, álmatag életeket.

Verseiben a halál nem ijesztő rémként jelenik meg, hanem társként, rokonként, olykor jó barátként. A Halál rokona is úgy tünteti fel a halált mint egy szép, ünnepi, békés álmot.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!