Már a vers kezdő sora előreveti a központi élményt: a „Bolond hangszer” a kiszámíthatatlan világban való élés döbbenetes élményét fejezi ki. A „bolond” szó „őrült” értelemben hangzik el, a vers második sora pedig a részegség állapotát idézi meg, amely hasonló az őrült lelkiállapotához:

Fusson, akinek nincs bora

Ez az egyetlen felszólító mondat van a versben, amely végig kijelentő módban íródott. Az őrült világból futni kényszerül a józanság, az ész.

Ebben az őrült világban sírás, nyerítés, búgás, könny, fejzúgás, tor és vágyak kavarodnak össze.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.

A fekete zongora szomorú hangjában szörnyű, riasztó disszonancia és értelmetlenség szólal meg.

Ebben az óriási értelmetlenségben él az egyén is: a világ kozmikus őrületéből ugyanis nem vonhatja ki magát az egyén sem. Ezt jelzi, hogy az őrület képzetét felidéző „bor” és a „bolond” szó a vers végén már a lírai énnel kapcsolatban hangzik el újra:

Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora

A céltalanságot kihangsúlyozza a „kiömlik” ige, amely az egyén halálát jelzi: a nagy értelmetlenségbe belevesző értelmetlen halálát.

S mindezt kívülről, szándékos higgadtsággal, hidegen és józanul, fölényes, szinte kioktató hangon adja elő a költemény. A refrén ugyanis egy fölényes rámutató, magyarázó mondat („Ez a fekete zongora”). És az sem véletlen, hogy a tragikus pátoszt árasztó „őrült” szó helyett a kissé lenéző „bolond” szót használja Ady, a „bolond” szó ugyanis fölényt éreztet.

Nem panasz hangzik el: pusztán ténymegállapítás, amiből fásult, kissé már cinikus lelkiállapotra lehet következtetni.

Az ésszerűtlenség szinte önmaga ellentétének, ésszerűnek tűnik a higgadt, fölényes, kioktató hang miatt. Szinte természetesnek érezzük az ésszerűtlenséget, az élet részének tűnik.

Maga Ady ritkán magyarázta meg a saját verseit, de A fekete zongora azon kevés költeményei közé tartozik, amelyeket megmagyarázott. 1909. november 27-n a Royalban tartott egy előadást Poéta és publikum címmel, melyben a következőt mondta: „Eredetileg azt is akartam, hogy ez estén Tömb Szilárdja leszek magamnak, s megpróbálom magamat magyarázni. Szerencsére meggondoltam a dolgot, s most már csak annyit kérek: ne ijedjenek meg Önök még a híres fekete zongorától se. Ha a hatalmas Istent szabad volt ezer meg ezer vallásban mindig másként látni, s ha szabad volt őt szakállas öreg férfiúnak is festeni, a szegény, mindnyájunkkal rendelkező Sors is kiheveri, ha én egy hangulatban titokzatos, fekete zongorának éreztem és hallottam, melynek hangjára táncoljuk el és ki valamennyien ezt a mi bús, szegény, végzetes életünket.”