A fekete zongora a Vér és arany című kötet A Halál rokona című ciklusának záró verse. 1907-ben íródott Dunavarsányban, a Vészi-kastélyban, Léda anyjának temetése után (tehát egy halálélmény ihlette).

Özvegy Brüll Samuné, született Stern Cecília 1907. július 3-án halt meg Nagyváradon. Lédát, aki ekkor már állapotos volt (gyermeket várt Adytól) egy távirat hívta vissza Párizsból Magyarországra. A temetésre Ady is elkísérte, végignézte a szertartást, és végignézte Léda fájdalmát is. Léda feljegyzései szerint a költő maga is fel-felzokogott: a halált rossz előjelnek érezte. Léda gyászában, apátiájában is osztozott.

A temetés után Ady visszatért Váradról Pestre, s mint ezen a nyáron általában mindig, most is Vészi Józsefék nyaralójában Dunavarsányon töltötte a hétvégét. Estefelé, az ottani parkban, a kerti asztalnál kezdte írni a verset, és bor is volt az asztalon. Az egyik Vészi lány, Lenke bent a lakásban épp hegedült, s Ady nyilván önkéntelenül figyelt a zeneszóra.

Régi emlékek jutottak eszébe, a nagyváradi éjszakázások, a sötét lebujok és nyilvánosházak emléke, ahol vak zongoristák verték hangszerüket. És az akkori züllött, céltalan életmód a költő tudatában összekapcsolódott a zeneszóval, a zene az élet céltalanságának, kiszámíthatatlanságának szimbólumává nőtt. Valahogy így születethetett meg ez a vers.

A fekete zongora, a modernség emblematikus költeménye, Ady abszurdizáló halálversei közé tartozik (azért abszurdizáló a halál, mert az életet céltalanná, abszurddá teszi), amelyeknek tragikus pátoszát nem a haláltól való félelem, hanem az élet reménytelenségének érzete, a kiúttalanság érzése idézi elő.

A halál csak ürügy volt Adynak, aki valójában az élet kiszámíthatatlanságát akarta megfogalmazni. A fekete zongora legtöbbek szerint az emberi élet szimbóluma, a „vak mester” pedig, aki játszik rajta, a Sors vagy Isten, életünk irányítója.

Azért vak, mert vaktában, véletlenszerűen, értelmetlenül és kiszámíthatatlanul méri ránk a csapásokat (tépi-cibálja a zongorát, vagyis az életünket). A vad dallamok, amelyeket ez a vak zongorista játszik, az élet nehézségeit jelentik, amelyeken születésünktől a halálunkig végig kell mennünk.

A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

A fekete zongora műfaja dal. Ady a bordal elemeit felhasználva alakított ki egy egyéni verstípust. Hangulata felfokozott, mámoros.

Típusa létharc-vers, létösszegző érvényű. Egyetlen képet értelmez, amely többek szerint egy külvárosi nyilvánosház vak zongoristája.

Kifejezőeszközei: ismétlés, gemináció, anafora, alliteráció, megszemélyesítés, metafora, szimbólum, halmozás. És van egy refrénszerűen ismétlődő mondat: „Ez a fekete zongora.”

Verselése kevert, kilencesekből és nyolcasokból áll, rímképlete: x a a b b a   x a a c c a.

Rövid, kijelentő mondatok követik egymást a versben, amely zömében nominális stílusú. Feltűnő, hogy túlsúlyban vannak a rövid szótagok, s ettől a versnek ideges, rángó, zilált, kapkodó ritmusa van. Gyakoriak a nőrímek (bora-zongora, cibálja-melódiája, tora-zongora, vére-ütemére).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!