A romantika a klasszicizmus után következő korstílus, együtt élt a 18. század utolsó éveiben a klasszicizmussal. Európa-szerte megjelent minden művészeti ágban.

Nemzetenként más időpontban jelent meg. Két nagy nyelvterülete az angol és a német.

A jegyzet tartalma
● A romantika megjelenése, jellemzői az irodalomban
● Nemzeti romantikák irodalmi szempontból
●● angol romantika
●● amerikai romantika
●● német romantika
●● francia romantika
●● orosz romantika
●● kelet-európai romantika (lengyel)
●● magyar romantika

Részletesebben a romantika koráról, eszmerendszeréről, irodalmáról, művészetéről ITT olvashatsz.

Az angol és a német nyelvterületről indul el és terjed szét Európában (1798: angol és német romantika, 1810: magyar romantika, 1830: francia romantika).

Az emberek csalódtak az ész mindenhatóságában, a ráció elsődlegességében, ezért a romantika új utakat keres. Fő jellemzői: elvágyódás a múltba, menekülés keletre, délre (földrajzilag)

Szétfeszíti a szabályokat, fellazítja a műfaji, műnemi határokat. Kialakulnak az átmeneti műfajok, a hangnemkeveredés, és a nagy érzelmi töltések kezdenek eluralkodni.

Szenvedélyesség, nagy érzelmi töltések jellemzők. A szentimentalizmusban gyökerezik a romantika nagy érzékenysége, érzelmi telítettsége. A művekben is szenvedélyes, a társadalomhoz képest érzelemgazdag hősök jelennek meg.

Ha érzelmileg telített, érzelmi feszültséget is mutat, a művekben nagyon sok az ellentét (jó-rossz, pozitív-negatív, múlt-jelen). A régi dicsőség és az elkorcsosult, gyönge jelen ellentéte jelenik meg.

A romantikának a korábbi korok közül a középkor az ideálja (s nem pl. az ókor, mint a felvilágosodásnak). Egyik kor sem tagadhatja meg a múltat, valamelyik korból táplálkoznia kell.

A romantika a nemzeti múltba vágyik vissza, a nemzeti, helyi sajátosságokat hangsúlyozza. A nemzeti múlt feltérképezése közben mindig a dicső múltat keresi, de ugyanakkor szereti a kuriózumokat is, egy távoli, keleti, misztikus világ felé vonzódik (a misztikus itt ismeretlen, számára titokzatos, varázsos, mesés világot jelent).

A romantikát tehát a távoli, misztikus, keleti kultúrák felé fordulás is jellemzi (az egzotikusat, a különlegeset, a titokzatosat keresik az idegen kultúrákban), pl. Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényének egyik hőse egy cigánylány.

A romantika célja formailag a töredékesség, a befejezetlenség, a romok ábrázolása. A belső lelkiállapot, a lélek ábrázolása teljesedik ki benne.

Jellemző az egyéniség kultusza (pl. Byron: Don Juan, Puskin: Anyegin). Minden költőnek, írónak valami egyéni karaktere kell, hogy legyen, a szerzőnek magának is egyéniségnek kell lennie, hogy megismerjék a költészetét. A klasszicizmus közösséget hangsúlyozó törekvése helyett a romantika az egyén fontosságát hangsúlyozza.

Nemcsak a szubjektum fölénye jellemző, hanem az is, hogy dolgok szubjektívvé válnak, pl. az igazság is. A romantika azt hirdeti, hogy nincs egy igaz valóság. A valóság lényegi összefüggéseit az intuíció által akarták megragadni. Egyébként is a képzelet, a fantázia világa uralta a korszakot.

A romantikát a szabadságeszmény, a „szabad vagy”-élménye jellemzi: azért vagy szabad, mert felette állsz az anyagi valóságnak, vagy mert változtatni tudsz.

A boldogságkeresés, az élménylíra jellemző (a líra az uralkodó műnem). A költészetet már vallási szintre emelték.

A romantikus prózát fordulatokban gazdag meseszövés jellemzi, szerették a váratlan helyzeteket, a kiélezett ellentéteket, a szélsőséges, végletes mozzanatokat. Hatáskeresés és ideálok felmutatása, eszmények követése jellemző, a tökéletességre törekedtek.

A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!