A középkori egyházi és világi költészet Magyarországon
Virágének: a szerelmi ének terminusa (a virág metaforikusan a szeretett hölgyet jelenti; az „asszony” szó úrnőt jelentett, a sima „nő” kifejezés abban a korban degradáló volt). A virágének a magyar szerelmi költészet egyik típusa, és az első olyan típus, amelyből maradtak fenn szövegek.
A magyar nyelvű szerelmi költészet kezdeteit homály fedi. Valószínűleg már a lovagi szerelem kultusza idején is voltak magyar nyelvű szerelmi énekek (Galeotto Marzio szerint időnként Mátyás király udvarában is felcsendültek szerelmi dalok a hősi énekek mellett), de ezek nem maradtak fenn.
A virágének nem a lovagi, hanem a vágánsköltészethez kapcsolódik. A vágánsköltészetnek a szatíra mellett a másik legnépszerűbb ága az erotikus (szerelmi és trágár) költészet volt. Ezek a költemények a gúnyversek elemeit és a himnuszköltészet virágszimbolikáját is felhasználták, így két fajtájuk alakult ki: egy féktelenebb, parlagi és egy kifinomultabb, „szalonképes” csoport. A két típust közös elnevezéssel illetjük, ez a virágének.
Három virágének-töredékünk maradt fenn a középkor utolsó évtizedeiből. Ezek polgári és nemesi környezetben születtek, ahol időnként egyetemet végzett értelmiségiek papírra vetettek egy-egy közkedvelt virágéneket.
- Soproni virágének. Ez a legkorábbi, 1490-ből való. Csupán kétsornyi feljegyzés, amely valószínűleg egy szerelmi búcsúztató ének töredéke.
- Körmöcbányai táncszó. Ötsoros, gunyoros virágének. 1505-ben keletkezett.
- Zöldvári ének. Vágáns típusú táncdal (zöldvár=erdő). Erősen töredékes. 1505 és 1542 között jegyezhették fel. Már megvannak benne a későbbi virágénekekre jellemző klisék, sztereotip frázisok („zöld erdő”, „piros hajnal” stb.).
Késő-középkori szerelmi költészetünk gazdagsága nem mérhető le a három fennmaradt énektöredék alapján. A szerelmi líra ugyanis a magyar költészet magas színvonalú és nagyon elterjed ága volt. Ezt a tudós humanista Sylvester János bizonyítja, aki ugyan ellenérzését fejezte ki a virágénekek tartalma iránt, de csodálta azok költői stílusát.
Azonkívül Balassi Bálint szerelmi lírája sem jöhetett volna létre, ha nincsenek a magyar nyelvű virágéneknek gazdag előzményei hazánkban.
Vita Balassinak a magyar szerelmi költészetben elfoglalt helye felett. Balassi szerepéről kialakult egy vita, ami valójában a Balassi előtti szerelmi költészetről, a virágénekekről szólt.
A vita központi kérdése az, hogy a virágénekek Balassi szerelmi lírájának előzményei voltak-e vagy sem. Mert ha a virágénekek Balassi előzményének tekinthetők, akkor Balassi egy hagyomány betetőzője volt, ha nem, akkor újító. Mindkettőre vannak érvek.
Horváth Iván és Pirnát Antal vitatkozott erről. Horváth Iván szerint Balassi újító volt. Azzal érvelt, hogy a virágénekek akkor tekinthetők Balassi előzményének, ha emelkedett munkák voltak (genus sublime = magasabb rendű stílus, nemesen szerzett beszéd).
Csakhogy nem voltak azok Horváth Iván szerint. Érvelésében Sylvester Jánosra hivatkozott, aki a virágénekek kapcsán azt írta: „Ganéjban aranyt keresek”. Ez egy Vergiliustól vett idézet, vagyis egy szentenciát idéz Sylvester János.
Horváth Iván azzal érvelt, hogy a virágénekek nem lehettek emelkedett alkotások, hiszen Sylvesternek a gané, az alacsonyság, a rútság jut eszébe róluk (genus humile = alacsonyrendű stílus). Vagyis Balassi újító volt.
Pirnát Antal, aki Balassi Bálint poétikáját vizsgálta, ennek az ellenkezőjét állította. Azzal érvelt, hogy a virágénekek kicsit régiek voltak Sylvester számára. Tartalmuk nem felelt meg a korízlésnek, de csupán a témájukat tartotta rútnak.
Ez az oka annak, hogy amikor a virágénekekről beszél, nem a témát, hanem a technikát, a stílust dicséri. Újtestamentum-fordításában azt írta: „Az olyan igékről való tanúság, melyek nem tulajdon jegyzísben vétetnek”. Nem tulajdon jegyzésben vett igék = átvitt értelmű szavak, metaforák (pl. amikor a „kenyér” szót lelki kenyér értelemben használják).
Tehát a virágénekek arról tesznek tanúságot, hogy ezek az átvitt értelmű kifejezések nem ritkák, nem ismeretlenek a magyarban. Vagyis Sylvester úgy vélte, hogy a virágénekekben van poézis. A témájuk talán nem eléggé megfelelő a korízlésnek, de nemesen vannak szerezve. Azaz Balassi nem volt újító, csak folytatta a virágénekek hagyományát.
Befejezés. Bár kevés szöveg maradt fenn a középkorból, ezek arról tanúskodnak, hogy a középkor végére megszületett a magyar nyelvű világi líra. Bár a versek egy részén még kimutatható az egyházi költészet hatása, a szatíra és a virágének már kifejezetten világi verstípusok.
A késő-középkori magyar költészet bátran felhasználta a köznyelvi fordulatokat, alkalmazta az egyházi költészetből átvett díszítőelemeket, és szókincse is gazdagodott. A választékosság a jelzők fokozott használatát eredményezte, így létrejött egy ornamentikával zsúfolt stílus, amely már szívesen élt hasonlatokkal, metaforákkal is.
A költői képek megjelenése pedig többértelműséget tett lehetővé, így alkalmassá vált rejtett mondanivaló kifejezésére is. Ezáltal igazi műköltészet jött létre, amely már művészileg és stilisztikailag is magasabb színvonalú volt, mint a deák-familiárisok propagandaversei.
A középkori magyar költészet olyan versekkel zárul, amelyek eszmeileg és művészileg már meghaladták a középkori világképet, s előkészítették a talajt annak szétfeszítéséhez, az abból való kitöréshez.
Akár a pásztoróráról távozó szerelmes éneke, akár a papságot gyilkos gúnnyal kifigurázó szatíra történelmi szerepét nézzük, hivatása a fejlődés betetőzése volt, és gyakorlatilag megágyazott egy új korstílusnak, a reneszánsznak.
Hozzászólások
A középkori egyházi és világi költészet Magyarországon — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>