Alekszandr Szergejevics Puskin: A kapitány lánya (tartalom) – olvasónapló
2. fejezet: A vezető
Út közben Pjotr Andrejics maga is belátja, hogy nagy összeget vesztett, és kissé szégyelli magát a szimbirszki fogadóbeli viselkedése miatt. Szaveljics mogorván hallgat, az ifjú úgy dönt, kibékül vele, és megígéri neki, hogy ezentúl okosabb lesz.
Kiderül azonban, hogy az öreg inkább önmagára haragszik, amiért egyedül hagyta a fiút a fogadóban. Kiderül, hogy ő is görbe úton járt: betért a sekrestyésnéhez, ezért nem tudott ott lenni, hogy Pjotr Andrejicset visszatartsa a játéktól.
Szaveljics a fiatalember apjának jobbágya, és aggódik, mit szól majd az uraság, ha kiderül, hogy az ifjú részeges és kártyás lett.
Pjotr Andrejics megnyugtatja az öreget, hogy többé egy kopejkát sem költ el az ő jóváhagyása nélkül.
Egy nagy pusztaságon mennek át éppen, amelyet hó borít, és esteledik.
A kocsis azt javasolja, forduljanak vissza, mert egy kis felhőt lát, ami azt jelenti, hogy vihar közeleg.
Pjotr Andrejics tudja, hogy a hóvihar nem gyerekjáték, egész kocsisort is be tud temetni, de bízik benne, hogy még idejében odaérnek a legközelebbi postaállomásra, ezért megparancsolja a kocsisnak, hogy hajtson gyorsabban.
A szél azonban egyre erősebb lesz, esni kezd a hó, és kitör a hóvihar. Hófúvás, sötétség, orkán közepébe kerülnek. A lovak megállnak, mert nem bírnak tovább menni, a kocsis nem is hajtja őket, mert fogalma sincs, hol az út, és éppen hol járnak.
Az ifjú meg akarja szidni a kocsist, de Szaveljics a kocsis pártjára áll a dologban, szerinte Pjotr Andrejics buta volt, amiért nem hallgatott a kocsisra.
Pjotr Andrejics belátja, hogy az öregnek megint igaza van.
Egy darabig tétlenkednek, egyikük se tudja, most mi legyen, aztán Pjotr Andrejics meglát egy embert a távolban. Odahajtanak, és megkérdezik tőle, merre van az országút.
Pjotr Andrejics felajánlja az idegennek, hogy ha ismeri a vidéket, vezesse őket valami szállásra. A vándor felszáll a bakra, és elirányítja őket egy emberlakta helyre.
Útközben Pjotr Andrejics elalszik, és rosszat álmodik. Álmában hazatér, és anyja azzal fogadja, hogy apja halálán van. Apja ágyában azonban egy fekete szakállas paraszt fekszik,
Pjotr Andrejics döbbenten fordul az anyjához, kérdezi, hogy ez kicsoda. Anyja azt feleli, ez a te örömapád, kérd az áldását. Pjotr Andrejics nem engedelmeskedik, mire a paraszt felugrik az ágyból, baltát kap elő a háta mögül és hadonászni kezd. Egyre több a hulla, de Pjotr Andrejics szerencsére felébred, mielőtt a paraszt megáldhatná a baltával…
Épp ekkor érkeznek meg egy fogadóhoz, bemennek. Pjotr Andrejics látja, hogy vezetőjük alaposan átfázott a rossz köpenyében, megkínálja egy csésze teával.
Ez az ember 40 év körüli, középtermetű, sovány, széles vállú fickó, nagy, élénk szemekkel. Arcáról lehet látni, hogy agyafúrt alak.
Először is tea helyett bort kér, amit a fogadós kihoz, aztán Pjotr Andrejics meglepetésére furcsa tolvajnyelven kezdenek beszélni. A fogadós megkérdezi: „Honnan hozott isten?” Mire a válasz: „Kert fölött repkedtem, kendert csipegettem, követ dobott utánam az öregasszony, de csak nem is súrolt.”
Szaveljicsnek ez cseppet sem tetszik, gyanakvó és elégedetlen lesz. A fogadó félreeső útszélen van a sztyeppen, távol minden helységtől, és nagyon hasonlít valamiféle rablótanyához. Mégis muszáj ott maradniuk éjszakára az időjárás miatt.
Másnapra elül a vihar, kisüt a nap. Pjotr Andrejics kifizeti a számláját, aztán előhívja a vezetőt, hogy megköszönje a szolgálatát, és megparancsolja Szaveljicsnek, hogy adjon a fickónak fél rubel borravalót. Szaveljics persze tiltakozik, hogy nincs annyi pézük, hogy így osztogassák, stb.
Pjotr Andrejics nem szólhat semmit, mert hiszen megígérte Szaveljicsnek, hogy nem fog költeni semmit a jóváhagyása nélkül, és láthatólag becsületes fiatalemberről van szó, aki tartja a szavát, még a szolgájának adott szavát is.
Ezért más módon hálálja meg a vezetőnek, hogy kihúzta a bajból. Mivel látja, hogy túl vékonyan van öltözve, saját nyúlbőr bundáját akarja odaadni neki. Persze Szaveljics megint tiltakozik, de ezúttal hiába.
A vándor vagy csavargó örül a dolognak, hogy a nagyságos úr a tulajdon válláról odaadja neki a bundáját, mire Szaveljics veszekedni kezd, hogy az ő gazdája még gyerek, és ha így kihasználják az együgyűségét, az simán rablás. Különben is túl kicsi a fickóra Pjotr Andrejics bundája.
Ez azonban cseppet se zavarja a csavargót, felveszi a bundát, ami valóban kicsit szűk, és a varrás csak úgy ropog benne, de ennek ellenére az idegen nagyon elégedett az ajándékkal. Megígéri Pjotr Andrejicsnak, hogy soha életében nem fogja elfelejteni a jóságát. Ezután elválnak útjaik.
Pjotr Andrejics és Szaveljics megérkezik Orenburgba, az ifjú a tábornokhoz megy, aki magas termetű, ősz ember, háta is kissé hajlott már.
Pjotr Andrejics átadja neki apja levelét. A tábornok idegenes kiejtéssel beszél, s a levél elején bosszankodik, hogy régi barátja túl hivatalosan fogalmaz, miközben ők öreg bajtársak.
Kiderül, hogy Pjotr Andrejics apja azt írta a levélben, hogy a tábornok fogja rövid pórázra a fiát. A tábornok azonban német lévén nem érti ezt a kifejezést. Pjotr Andrejicstől kérdezi meg, hogy mit jelent. Az ifjú a legártatlanabb arccal azt feleli: „szelíden bánni, minél több szabadságot engedni”. De pechére a levél úgy folytatódik, hogy „ne hagyja nagyon szabadjára”, így a tábornok rájön a turpisságra.
Ezután a tábornok a belogorszki várba küldi a fiatalembert Mironov kapitányhoz, mert ott vár rá igazi szolgálat, Orenburgban csak szórakozás várná.
Pjotr Andrejics másnap elindul rendeltetési helyére.
A bejegyzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
Hozzászólások
Alekszandr Szergejevics Puskin: A kapitány lánya (tartalom) – olvasónapló — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>