14. fejezet: Ítélet

 

Pjotr Andrejics azt hiszi, azért tartóztatták le, mert csak úgy elment Orenburgból, de könnyű lesz igazolni magát, hiszen az ellenség ellenikirohanások nincsenek megtiltva. Nem vádolhatják parancsszegéssel.

Arra viszont, hogy Pugacsovval barátságban volt, rengeteg tanú van, és ez biztosan gyanút keltett a hatóságokban.

Pjotr Andrejics elhatározza, hogy be fogja vallani a tejes igazságot.

Kazanyba érve földúlt, fölégetett várost talál, ami Pugacsov műve. A vár azonban épen maradt, oda vezetik be Pjotr Andrejicset, és erős láncot kovácsoltatnak a lábára, aztán börtönbe vetik.

Ez rossz jel, de Pjotr Andrejics nem adja fel a reményt, és nem veszti el a lelkierejét.

Másnap a bizottság elé viszik, ahol két katonával kerül szembe: egy hideg, szigorú arcú, idősebb tábornokkal és egy fiatal, megnyerő külsejű, közvetlen modorú gárdakapitánnyal. Van egy jegyző is az ablaknál, aki leírja Pjotr Andrejics vallomását.

Először felveszik az adatait (neve, rangja stb.). A fiatalember azzal szembesül, hogy eleve bűnösként kezelik, és a tábornok meg akarja törni.

A fiatal tiszt megkérdezi, milyen okból állt Pugacsov szolgálatába, és milyen megbízatásokat kapott a rablóvezértől.

Pjotr Andrejics megbotránkozva azt feleli, hogy nemesemberként ő nem léphetett Pugacsov szolgálatába, és nem fogadhatott tőle megbízásokat.

Ekkor azt kérdezik, hogy lehet, hogy Pugacsov megkegyelmezett neki, míg a többieket mind kivégeztette? Hogy lehet, hogy együtt lakomázott a bandavezérrel, és ajándékot fogadott el tőle (egy lovat, egy bundát és fél rubelt)? Más oka nem lehet, mint az árulás.

Pjotr Andrejics megbántódik ezen és szenvedélyesen védekezni kezd. Elmeséli, hogyan ismerkedett meg Pugacsovval a hóviharban, és elmondja a bunda történetét, és hogy a rablóvezér ráismert az erőd bevételekor.

Az, hogy Pugacsovval baráti volt a viszonya, nem jelenti, hogy ne harcolt volna ellene, ezt Orenburg parancsnoka is tanúsíthatja. Ekkor azonban a tábornok elővesz egy levelet, amit Pjotr Andrejics orenburgi parancsnoka írt.

A levél szerint Pjotr Andrejics Grinyov zászlós 1773 október elejétől 1774. február 24-ig tartózkodott Orenburgban. Aztán elhagyta a várost és nem tért többet vissza, állítólag Pugacsov táborában volt, és a rablóvezérrel együtt visszament Belogorszk várába, ahol azelőtt szolgált.

Ekkor a tábornok azt követeli Pjotr Andrejicstől, hogy adjon erre magyarázatot: miért ment vissza Belogorszk várába?

A fiatalember elhatározásához híven őszintén el akarja mondani az igazat, de ekkor eszébe jut, hogy beszélnie kéne Mironov kapitány lányához fűződő kapcsolatáról. Idegenkedik attól, hogy ezt a témát a bizottság elé tárja, mivel könnyen lehet, hogy Mását beidéznék tanúnak, sőt, szembesítenék a gonosztevőkkel.

Pjotr Andrejics nem akarja, hogy a lány nevét belekeverjék ebbe az aljas ügybe, ezért nem bír beszélni róla. Megzavarodik és dadogni kezd. Ekkor a bírák, határozatlanságát látva, ellene fordulnak.

A tábornok behívatja azt a gonosztevőt, aki följelentette Pjotr Andrejicset, s bevezetik Svabrint láncokban. Svabrin megőszült, sápadt és sovány, de merész hangon elismétli az összes vádját. Szerinte Pjotr Andrejicset Pugacsov kémként küldte Orenburgba, hogy mindenről írott tudósítást adjon, ami a városban történik. Végül teljesen átpártolt a trónbitorlóhoz, akinek bőkezűségéből hasznot húzott, és próbálta kitúrni Pugacsov kegyéből a többi árulót stb.

Pjotr Andrejics mindezt szó nélkül hallgatja végig. Csak annak örül, hogy Svabrin sem említette meg a kapitány lányát.

Mása neve tehát egyáltalán nem hangzik el a bíróság előtt, Pjotr Andrejics pedig nem felel Svabrin vádjaira semmit. Mindkettejüket visszaviszik a börtönbe.

Újabb kihallgatásra nem kerül sor.

Ezután Pjotr Andrejics közli az olvasóval, hogy a történet megértéséhez most olyan eseményeket kell elmondania, amelyeket nem látott a saját szemével, de később olyan gyakran elmesélték neki, hogy úgy érzi, mintha jelen lett volna.

Ezután rátér arra, mi történt a kapitány lányával, miután elszakadtak egymástól.

Mása megérkezett Pjotr Andrejics szüleihez, akik jóindulattal fogadták, és hamarosan megszerették. Pjotr Andrejics apja már nem tartotta ostobaságnak, hogy a fia feleségül akarja venni a lányt.

Viszont amikor Pjotr Andrejicset elfogják és bíróság elé állítják, a szülők teljesen megrendülnek. Abból, ahogy Mása elmesélte nekik Pjotr Andrejics és Pugacsov ismeretségének történetét, nem vontak le semmi negatív következtetést, még nevettek is a dolgon. El se akarják hinni, hogy a fiuk belekeveredett a lázadásba, amelynek célja a trón megdöntése és a nemesség kipusztítása volt.

Kifaggatják Szaveljicset, aki elismeri, hogy Pjotr Andrejics többször Pugacsov vendége volt és a zsivány nagylelkűen viselkedett vele, de megesküszik, hogy semmiféle árulásról nem tud.

Eltelik néhány hét, és az apa levelet kap B. hercegtől, Péterváron élő rokonuktól. A herceg megírja, hogy beigazolódott a gyanú, mely szerint Pjotr Andrejics részt vett a lázadók cselszövésében. Az ítélet halál lett volna, de a cárnő Pjotr Andrejics apjának hű szolgálataira való tekintettel a fiút csak életfogytiglani száműzetésre ítélte. Pjotr Andrejicsnek tehát Szibériába kell mennie.

Az öreg Grinyov majdnem belehal ebbe a csapásba. Keservesen panaszkodik a fiára, aki nemesember létére megszegte a hűségesküjét és rablókkal, csavargókkal, szökött jobbágyokkal adta össze magát.

Az apa tehát vigasztalhatatlan, de az anya továbbra is bízik benne, hogy a fia ártatlan.

Mása szenved legjobban, mert ő tudja, hogy Pjotr Andrejics igazolhatta volna magát, ha akarja. A lány sejti, hogy a fiatalember nem akarta őt belekeverni az ügybe, és ezért inkább hagyta, hogy elítéljék.

A lány saját magát okolja Pjotr Andrejics szerencsétlenségéért, és egyre azon töri a fejét, hogyan mentse meg őt.

Egy nap kijelenti Pjotr Andrejics szülei előtt, hogy Pétervárra kell utaznia és arra kéri őket, hogy tegyék ezt lehetővé.

A szülők még jobban elkeserednek, hogy még a lány is elhagyja őket a történtek után.

Az öreg Grinyov szerint azonban Másának joga van a pétervári hatalmasoknál védelmet keresni, hiszen apja a hazáért halt meg. Ők nem állhatnak a lány boldogságának útjába, hiszen Mása megérdemli, hogy becsületes, jó férjet találjon az ő fiuk helyett, aki csak egy áruló. Ezzel kimegy a szobából.

Az anyát Mása részben beavatja a tervébe.

Másnap a lány útnak indul Palaskával és Szaveljiccsel. Eredetileg Pétervárra akart menni, de mikor Szolijában megtudja, hogy az udvar Carszkoje Szelóban tartózkodik, nem megy tovább.

A postaállomáson van a szállása, és Anna Vlaszjevna, a postamester felesége beszédbe elegyedik vele. Elmondja neki, hogy ő az udvari fűtő unokahúga, és beavatja az udvari élet titkaiba: hány órakor kel fel a cárnő, mikor kávézik, mikor sétál stb. Kimennek a kertbe is, ahol tovább beszélgetnek.

Másnap a lány korán felkel, és egyedül megy ki a kertbe. Szép őszi nap van, Mása körüljárja a mezőt.

Egyszer egy fehér kutya ugat fel a közelében, mire a lány megijed és megáll. Kiderül, hogy a kutya gazdája egy reggeli köntösben levő, 40 év körüli, bájos hölgy, aki egy padon ül. Mása leül a pad másik végére.

A hölgy beszélgetni kezd a lánnyal, és így megtudja, hogy Mása csak tegnap érkezett, vidéki, és egyedül jött, mivel árva: apját-anyját elvesztette.

A hölgy barátságosan megkérdezi a lányt, milyen ügyben érkezett, mire Mása elárulja neki, hogy azért jött, mert egy kérvényt szeretne benyújtani a cárnőnek.

A hölgy kíváncsi, mit akar kérvényezni, és ki ő. Amikor megtudja, hogy Mása a hősi halált halt Mironov kapitány lánya, nagyon meghatódik. Felajánlja, hogy segít a lánynak, mivel bejáratos az udvarba, csak avassa őt be az ügyébe.

Mása megnyerőnek és bizalomgerjesztőnek találja a hölgyet, ezért odaadja neki a kérvényt, amit majd be akar nyújtani.

A hölgy elolvassa, és közben egyszerre szigorú lesz az arca. Hidegen azt mondja, Grinyov elvetemült és veszedelmes semmirekellő, aki a trónbitorlóhoz pártolt át, és ha Mása őneki akar kegyelmet kérni, akkor hiába jött ide, mert a cárnő nem fog megbocsátani az árulónak.

A lány persze szenvedélyesen a védelmébe veszi Pjotr Andrejicset, és elmondja, hogy a fiatalember azért tette ki magát ennek az ítéletnek, mert őt nem akarta belekeverni az ügybe. Ezután elmeséli a hölgynek az egész történetet.

A hölgy végighallgatja, aztán megkérdezi, hol szállt meg a lány, végül elbúcsúzik Másától, és meghagyja, hogy ne beszéljen senkinek a találkozásukról.

A lány ezután reménykedve tér vissza a szállására. Anna Vlaszjevna épp bele akar fogni az udvarról szóló történeteibe, amikor megáll egy udvari fogat a kapunál, és egy inas jelenti, hogy a cárnő magához hívatja Marja Ivanovna Mironova kisasszonyt.

Mása még utazóruhában van, de az inas szerint a cárnő azt akarja, hogy úgy jöjjön, ahogy van, és egyedül, így aztán a lány beül a hintóba, amely elviszi a palotába.

Néhány perc alatt odaérnek. Az inas a cárnő öltözőjébe vezeti Mását, a cárnő épp a toalettasztalánál ül, néhány udvarhölgy van vele.

Mása ráismer a cárnőben arra a hölgyre, akivel a kertben találkozott, és akinek kiöntötte a szívét.

A cárnő elmondja, hogy már meg van győződve Pjotr Andrejics ártatlanságáról, és írt egy levelet a fiú apjának, amit Mása fog átadni.

A lány sírva fakad örömében és köszönetet mond, ezután még egy kicsit beszélgetnek. A cárnő elmondja, hogy tudja, hogy Másának nincs hozománya, mert a szülei szegények voltak, de ő majd gondoskodik a lányról, hogy ne üres kézzel kelljen az oltár elé lépnie.

Ezután Mása már nem megy Pétervárra, hanem még aznap visszatér leendő apósa falujába.

Itt véget ér a regénynek a Pjotr Andrejics által elbeszélt része. Egy rövid kiegészítés következik, amelyet a kiadó fűzött hozzá Pjotr Andrejics emlékirataihoz.

Ebből kiderül, hogy a cárnő parancsára 1774 végén Pjotr Andrejics Grinyov kiszabadult a börtönből, és jelen volt Pugacsov kivégzésénél, aki megismerte őt a tömegben és intett neki a fejével.

Nem sokkal később Pjotr Andrejics feleségül vette Marja Ivanovnát. Utódaik a szimbirszki kormányzóságban élnek boldogan, és a mai napig üveg alatt őrzik és mutogatják II. Katalin cárnő saját kezű levelét, amely Pjotr Andrejics apjának szól, és a fiú felmentését tartalmazza, valamint Mironov kapitány lányát magasztalja.

A kiadó még elmondja, hogy a kéziratot Pjotr Andrejics Grinyov egyik unokájától kapta meg, és a fejezetek elé ő keresett idézeteket, valamint néhány nevet is megváltoztatott. A mű végén a kiadás dátuma olvasható: 1836. okt. 19.

Vége