Az 5. versszakban Petőfi felsorolja, milyen feltételeknek kell teljesülniük, hogy azt mondhassuk, most már elértük a célt, itt van a Kánaán:

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

Az anaforás szerkezetű, „ha majd” kezdetű feltételes tagmondatok azt jelzik, hogy a vágyott állapotok nem a közeljövőben fognak bekövetkezni, hanem majd egyszer valamikor.

Petőfi a hármas jogot követeli a nép számára:

1. „bőség kosara”: az anyagiakra, minden földi jóra, a vagyonra utal.
2. „jognak asztalánál”: a jogegyenlőséget jelenti. A 19. században ugyanis a nemeseknek előjogaik voltak. Petőfi ugyanolyan jogokat követel a polgári és paraszti származású ember számára is.
3. „a szellem napvilága”: a tanulás, a kultúra iránti lehetőséget jelenti. Ez a legfontosabb mindhárom között.

Ezek tehát a Kánaán legfőbb jellemzői. Akkor lesz Kánaán, ha majd mindenki jól él, anyagi bőségben él, ha jogegyenlőség lesz és mindenkinek egyformán lehetősége lesz a tanulásra, a műveltség megszerzésére. Ez az idealista elképzelés az 1789-es francia forradalom eszméire, Rousseau eszméire épül.

A korabeli magyarországi állapotokhoz viszonyítva nagyon radikális követelés is van ezek között: az egyenlő elosztás követelése. Petőfi nagyon messzire ment volna el a forradalom eszméinek megvalósításában: a legutópikusabb célokat is meg akarta volna valósítani, ha lehetősége van rá.

Majd egyszer valaha, amikor mindez bekövetkezik, akkor állhatunk meg, akkor érjük el a Kánaánt. Addig pedig folyamatos harc és küzdelem az élet mindenki számára („És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell.”)

Petőfi nem kételkedik abban, hogy a célt el fogjuk érni, hogy a prófécia egyszer beteljesül, csak az a kérdés, hogy mikor. Érzékelteti, hogy az általunk beláthatatlan távoli jövőben lesz majd csak így.

Látnoki versről van szó tehát: a látnok-költő az étlen-szomjan, kétségbeesve vergődő millióknak feltárja a jövőt, hogy megvigasztalja őket. Petőfi tehát vátesz-szerepet vállal magára, azaz a látnok-költő szerepét.

Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy más látomásversekkel vagy jövendölés-versekkel ellentétben A XIX. század költői kizárólag érvelést tartalmaz, míg más látomásversekben az érvelés mellett látvány, láttatás is van, amelyben a költő valamilyen képpel megjeleníti a jövőt.

Petőfinél az érvelés egyhangúságát legfeljebb néhány szenvedélyes felkiáltás vagy felszólítás ellensúlyozza, olyan megnyilatkozások, amelyek jelzik, hogy a lírai én cselekvő módon jelen van. Persze ez a jelenlét csak az érvelés szenvedélyességéből érezhető, amellyel Petőfi meg akarja győzni a többi költőt, hogy vállalják magukra a vátesz-szerepet és a népvezér-feladatot.

Az utolsó versszak a 19. század költőihez szól: „Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel, / De a halál majd szemeinket / Szelíd, lágy csókkal zárja be, / S virágkötéllel, selyempárnán / Bocsát le a föld mélyibe.”

Azaz semmi fizetséget nem várhatnak a költők a munkájukért, csak annyit, hogy majd nyugodtan mennek a halálba, azzal a tudattal, hogy megtették, amit meg tudtak tenni az utódokért. Az élet nem ad a sok fáradozásért semmit, de a halálban elnyerik a nyugalmat a túlvilágon, a halál nem félelmetes, hanem felemelő lesz a számukra.

A „virágkötél” és a „selyempárna”, amellyel leeresztik őket a földbe, arra is utal, hogy díszes temetést kapnak, vagyis az utókor hálás lesz nekik fáradozásaikért és áldozatvállalásukért, és becsben fogja tartani az emléküket.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!