A vers 1847 januárjában íródott Pesten. Ars poeticáról van szó, akárcsak A természet vadvirága, a Képzetem és a Dalaim esetében, ám A XIX. század költői fontosabb és ismertebb is ezeknél a korábbi verseknél. Petőfi egy újfajta költő-ideált alakított ki, egy új művészi hitvallást hirdetett meg benne.

Hogy milyen is egy 19. századi költő ideális esetben, azt eredetileg Victor Hugo fogalmazta meg, és tőle elsősorban Eötvös József közvetítésével került át a magyar irodalomba.

Petőfi teljes mértékben azonosul ezzel a romantikus eszménnyel, mely szerint a költő afféle apostol, Isten küldötte, „lángoszlop” (mely egykor a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során), akinek az a feladata, hogy elvezesse a népet a Kánaánba, az ígéret földjére. A költészet pedig politikai tett.

Petőfi ezt a nagy és szent küldetést állítja feladatul, kötelességül korának költői elé, és szenvedélyesen érvel és bizonyít annak érdekében, hogy igazáról meggyőzze őket.

A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

A költőkről szól a vers. A hivatásukról, a munkájukról, a feladataikról. Arról, hogy a korabeli költőktől milyen magatartásformát várt el a 19. század.

Petőfi sokszor él a versben modalitással (az ötféle modalitás: kijelentő, felszólító, kérdő, felkiáltó és óhajtó mondat), már az első strófa is tiltással indul.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!