Az 5. versszakban a költő bevisz bennünket a tanyára. Nagyon egyszerű képet körvonalaz: egy szegényes pusztai istállót látunk, a bérest, és a jászol mellett az állatokat (az állatok jelenlétére csak utal az utolsó sor, miszerint a béres néha odanéz, hogy nem üres-e a jászol).

Nagyon érzékletesen írja le Petőfi aprólékos részletességgel, ráérősen azt, ahogy a béres lassan pipára gyújt. Pontosan érzékel és rögzít minden mozdulatot. Mesteri az, ahogy a költő a pipára gyújtás hat tevékenységmozzanatát egybeszövi, a hetedik pedig az, ahogy a béres odanéz a jászolra:

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Két minden dísz nélküli mellérendelő mondat ez, még a rímelés is sablonos (veszi-teszi), azonos szófajok alkotják. Ugyanilyen közvetlen, egyszerű kijelentések a további sorok is:

Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

A soráthajlás (enjambement) sajátos ritmust és hangsúlyt teremt („a csizma szárábul / Pipát húz ki…”).

A megjelenítésben a legjellegzetesebb néhány mozzanatra szorítkozik a költő: itt nincs asszociációgazdagság, sőt, a költői eszközök terén is a lehető legszegényebb ez a strófa (egyetlen hasonlat, metafora sincs, jelző is csak egy – „leveles” –, de annak sincs élénkítő vagy hangulatkeltő szerepe).

A béres mozdulataiból kiérezzük a pusztai ember szűk, bezárt életét és hosszú évszázadok beidegzettségét. A kép, a béres megszokott mozdulatai azt a mögöttes információt adják nekünk, hogy a béres most ráér, semmi dolga. Mit is csinálhatna a hóval belepett pusztán? De azt is érezzük, hogy nincs is kedve semmihez: a leveles dohányt is csak úgy nagyjából vágja meg.

Pontosabban „nagyjábul”, Petőfi a „-bul” ragot használja, nem véletlenül, ugyanis ezzel érzékelteti az alföldi tájnyelv darabos nyerseségét (ugyanúgy lehetne „-ból” is). Sőt, ez a szóhasználat tükrözi a béres faragatlan esetlenségét is, aki minden civilizációtól elzárt életet él.

A téli időszakban a béres ráér, és minden ténykedése az, hogy csizmaszárából pipát vesz elő, rágyújt a pipára, és miközben lassan szipákol, néha odanéz a jászolra. De még ez a semmittevés is kötött: a béres csak szolga, akinek már eszébe sem jut, hogy másképpen is el lehetne tölteni az időt.

Ez a strófa tehát sokkal többet mond, mint amennyit első ránézésre megfogalmaz: nemcsak egy aprólékos, pontos leírásról van szó, hanem belejátszanak Petőfi forradalomváró indulatai is (1848 januárjában már éjjel-nappal várta a forradalom kitörését). A béres alakjában a szolgasorsot is ábrázolja. Igaz, a forradalomváró hangulat sokkal erőteljesebb a záróképben és az utolsó 3 strófa hangulatában.

A 6. versszakban jelenik meg a pusztai csárda képe, amely Petőfi tájverseinek egyik jellemző motívuma (Az alföld, A csárda romjai és a Kutyakaparó című versekben is szerepel). Petőfinél a csárda jelképes hely, mivel itt gyülekeznek és mulatnak a fennálló rend ellen lázadó szegénylegények. Kissé beleérződik a 19. század betyárromantikája is. Télen azonban a csárdában sincs élet:

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Ennek a versszaknak nincs jelentősebb szerepe a versben: lírai közjátéknak is tekinthető. Viszont új színnel, új motívummal gazdagítja a téli puszta rajzát.

Mind a kinti, mind a benti világ leírása statikus: ha van is mozgás, az lassú, ráérős és kényelmes. Az emberek és az állatok mozgása is vontatott, elnyújtott: a jószág „szénáz”, a csaplár és a csaplárné „nagyokat alhatnak”.

A strófa képei csendesek, szelídek, de utolsó sora már jelzi a költői képzelet hirtelen romantikus fellángolását, és átmenetet képez a vers utolsó egységéhez, amelyben újra a kinti világba megyünk. A tanyában azért valami élet mégis volt, de most kint a természetben, a kihalt, úttalan pusztaságon figyeljük a szelek és viharok félelmetes kavargását.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!