Petőfit az alföld költőjének tartjuk, mivel majdhogynem irodalmi előzmények nélkül fedezte fel a magyar költészet számára ezt a jellegzetes magyar tájat. Tájleíró verseinek különlegessége az, hogy nem ragad le magának a tájnak az ábrázolásánál, hanem mindig összekapcsolja a tájat az emberrel, és ezt számtalan kép, vonatkozás, asszociáció és szimbólum segítségével teszi meg.

Ez igaz A puszta télen című versre is, amely Az alföld, A Tisza és A csárda romjai mellett az egyik legkiemelkedőbb darabja Petőfi tájlírájának. A költő 1848 januárjában írta Pesten.

A puszta is alföld, de a költő itt nem alföldnek nevezi, hanem pusztának, ezzel jelezve, hogy üres a táj: semmi nincs kint a szántóföldeken, a legelőkön és a réteken, még a fák is csupaszok. Így a „puszta” szó főnévi jelentésébe belejátszatja a melléknévi jelentését is, hiszen a szó nem csupán a téli alföldet jelenti, hanem azt is, hogy kopár a vidék.

A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

A vers mozdulatlan tájat ábrázol, mégis nagyon sok elevenség érezhető benne, és nagyon sok mozgás, ami a mű egyszerű hasonlatainak köszönhető, pl. „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ”, a nap olyan, mint a „fáradt madár”, majd a „kiűzött király”, a szél „birkózni szemközt jő”, stb. Petőfi megszemélyesíti a természeti erőket, embernek láttatja és emberi vonásokkal ruházza fel őket, pl. az őszt, a napot, a szeleket.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!