XXVII

Ekkor Teréz (az a lány, akinek a névnapját ünneplik, és aki meghívta Fannit a bálba), odamegy Fannihoz, és arról kezd beszélni, milyen csodálatosan jó táncos ez a T-ai Józsi. Látszik, hogy a városból jön. A többiek mind csak tántorognak hozzá képest. Az apja kapitány, Terézéket a városból ismeri.

Fanni megkérdezi, kiről beszél Teréz, és akkor kiderül, hogy T-ai Józsi az a fiatalember, aki az imént táncolt Fannival, és aki úgy elbűvölte a lányt. Fanni észreveszi, hogy Teréz is kedveli az ifjút, sőt, más lányok is kedvesen beszélnek T-ai Józsival, s ekkor szívébe nyilall a féltékenység.

XXVIII

A bálnak lassan vége, az éjszaka elszáll, hajnalodik. Fanni hazafelé készül, s ahogy felsőruháit szedi össze, T-ai körülötte legyeskedik és mindenben segít neki.

Búcsúzóul így szól a fiatalember: „Mint a test a lélektől, úgy esik megválnom a kisasszonytól!” Bánatos kék szemeiből látszik, hogy valóban fáj neki elszakadni Fannitól.

A lány vidámságot erőltet magára, mosolyog, és tréfálkozva megkérdezi: „Hiszi az úr a feltámadást?…”

T-ai először kissé meghökken, de aztán szenvedélyesen megragadja Fanni kezét és azt feleli: „Ha a kisasszony reménylenem engedi – hiszem.”

Fanni belékarol, és barátságosan ezt mondja: „Aki hiszen – idvezül… Menjünk!…”

XXIX

Hazafelé úton mindenki elalszik a kocsiban, csak Fanni van ébren, akit elkerül az álom. Egyre csak T-ai Józsira gondol, minden mozdulatát, szavát felidézi, csak az ő hangját hallja, az ő arcát látja maga előtt.

XXX

Reggel Fanni halálosan fáradt a kialvatlanságtól. Feje nehéz, tagjai törődöttek, de szíve még elgyötörtebb. Az a gondolat nyugtalanítja, hogy talán a fiatalember csak kedvességből mutatott vonzalmat iránta, talán csak meg akarta tréfálni, vagy egyszerűen csak unaloműzésből udvarolt neki, és most talán nem is gondol rá.

A lány úgy érzi, ha T-ai Józsi csak tettette iránta a szerelmet, és most valaki másnak udvarol, abba ő belehalna.

XXXI

Fanni végül úgy dönt, nem lehetett színlelés az ifjú vonzalma, mert ahhoz túlságosan természetesnek hatott. Pillantása olyan tüzes volt, zavara, bátortalan rebegése olyan meggyőző, sóhajtása, szemérmes pirulása, könnyezése mind olyan valódi, hogy az nem lehetett tettetés. Ilyen tökéletesen nem lehet hazudni.

XXXII

Sűrű pelyhekben esik a hó. Fanni az ablaknál ül és ábrándozva figyeli a hópelyhek hullását. Csak egyvalakire tud gondolni, egyetlen vágy tölti be szívét-lelkét, és annak tárgya T-ai Józsi.

XXXIII

Öccse bekiált Fanninak, hogy jöjjön, mert vendégek érkeztek, szánok állnak a kapu előtt. Fanni elindul, hogy fogadja a vendégeket, de gondolatai máshol járnak.

Ahogy kilép az ebédlőszobából, meglátja T-ai Józsit, és úgy meglepődik, hogy majdnem elárulja magát. Feje valósággal szédeleg, de igyekszik az éjszakai álmatlanságot okolni ezért.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!