XIX

Este van, esik az eső, a falu sötétbe borul. Fanni barátnője kis kunyhójában vendégeskedik.

A báróné a szerelemről beszél, és arról, hogy a fájdalom és az öröm nem állnak távol egymástól: a szerelem a legnagyobb boldogság is lehet, de a legnagyobb boldogtalanság forrásává is válhat.

Fanni életében először hall a szerelemről.

A báróné szerint közeledik az idő, amikor Fanni szerelmes lesz, ezért szeretné a lányt még idejekorán felkészíteni arra, hogy milyen kihívások, nehézségek várhatnak rá.

Elmondja Fanninak, hogy most sok olyasmit fog hallani, ami érthetetlennek tűnik, de egy napon majd, amikor szerelmes lesz, megérti.

Azt a tanácsot adja a lánynak, hogy fegyverkezzen fel a szerelem veszélyei ellen. Ne féljen a szerelemtől, ne meneküljön előle, de legyen óvatos, őrizze meg a józanságát, ne legyen meggondolatlan („a vak szerelem veszedelmes”).

Ne hagyja, hogy bárki megszédítse, ne veszítse el az ítélőképességét: legyen okos. Az nem az akaratunktól függ, hogy szerelmesek leszünk-e, de azért tudunk tenni, hogy „azt ne szeressük, aki arra nem érdemes.”

A báróné szerint Fanni normálisabb gondolkozású lány, mint azok a korabeli lányok, akiknek fogalmuk sincs, mi a szerelem, csak férjet akarnak. Az ilyenek az első férfinak, akit megismernek, a karjába vetik magukat, mert félnek, hogy pártában maradnak, vagy mert ki akarnak szabadulni a szülői felügyelet alól. Az ilyen lányok meggondolatlanul választanak férjet, akit csak az esküvő után kezdenek megismerni, és ezzel egész jövőjüket kockára teszik.

A báróné azt tanácsolja Fanninak, hogy még most, amikor nem szerelmes, hideg fejjel gondolja végig ezt a témát, és alkosson magának egy képet arról, hogy milyen férfival lenne boldog. Ezt a képet többféle próbának is vesse alá: saját és barátnője ítéletét is vegye figyelembe.

Ha a kép megvan, akkor onnantól kezdve ehhez a képhez mérje a valóságot: a legkisebb eltérést se engedje meg, azaz csak olyan férfinak mondjon igent, aki teljesen megfelel ennek a képnek. „Keressen ehhez a képhez hasonló valóságot – keressen és feltalálja!...”

XX

Az estét, amelyen barátnője tanácsokkal látja el Fannit, nyugtalan éjszaka követi. A lány nem bír aludni, sokféle vágy ébred benne, amit nem ért, sok homályos érzés, amit nem tud elemezni.

Szeme előtt lebeg egy kép, amelyet álmaiból szőtt össze, és amelyhez hasonlót a valóságban még nem látott. Ez a kép már korábban is ott volt a szívében, de eddig csak halványan érezte a jelenlétét. Most olyan zűrzavar kavarog a lelkében, hogy csak néz, de nem tudja, hogy mit lát.

XXI

Reggel hideg szélben megy haza apja házába Fanni, és a záport okolja, amiért kimaradt éjszakára. Apja az özvegyről faggatja, akivel Fanni barátkozik. A lány elmondja, hogy az asszony megérdemli, hogy becsüljék, de magában érzi, hogy családja nem fogja értékelni a bárónét.

XXII

A báróné arra bátorítja Fannit, hogy járjon többet társaságba, ne keresse a magányt. Szerinte nem helyes, ha valaki csak a társasági örömöknek él, de az sem, ha csak a magány örömeinek él. „Éljen magának – de másoknak is.”

A magány örömei minden érző szívű ember számára fontosak, de a magányban az ember elszokik a társaságtól, pedig van sok jó lélek, akivel boldogan tudna „kezet fogva keresztülvándorlani az életen”.

Aki sokat van egyedül, a báróné szerint akaratos lesz, ami egy nőnek nem jó, mert a nőnek csak akkor van nyugta, ha nincs akarata: „másért vagyunk teremtve, nem magunkért, mások által, és magunkban semmik vagyunk.”

Ezért a báróné arra biztatja Fannit, hogy ha társai összejövetelekre hívják, fogadja el. „Nézzen körül, és higgye el, mindenütt talál olyakat, akiknek találásán örülni fog.”

Így Fanni elfogad egy meghívást egy névnapi mulatságba.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!