Ezután következnek Fanni naplóbejegyzései, amelyeken nincsen dátum, csak számozva vannak.

I

Fanni a veteményeskert ajtaja mögött, amelyen át a gyümölcsösbe lehet jutni, a lugasban üldögél egy kis asztalkánál és ír a naplójába. Szeret itt lenni, vasárnap délután gyakran jön ki ide, és sokszor kora reggel is, amikor még senki sincs fenn, és nem látják. Titokban itt szokott olvasni, írni, sírdogálni.

Ez a meghitt hely felszabadító hatással van rá: mintha kő esne le a szívéről, amikor itt van. Szeret ábrándozni a kökényfácska alatt. A sövényt befutotta a komló, és egy komlószár úgy hajlik Fanni vállára, mintha át akarná ölelni.

A lány úgy beszél a helyhez, mint egy barátnőhöz, a méhecskéket is barátként üdvözli, ha odaszállnak. Nem fél, hogy megcsípik: a méh csak azt bántja, aki megtámadja őt, az emberek viszont azt is bántják, aki nem bántotta őket. „Az ember pedig az embernek teszi napjait keserűkké…” Ezért Fanni jobban szeret távol lenni az emberektől.

II

Lassan lemegy a nap, jön az „édes borzadások órája”, melyet Fanni azért szeret, mert ilyenkor jól lehet ábrándozni, képzelődni. Este „a képzeletek országlása kezdődik”.

A lány szomorúan gondol halott édesanyjára, akit meg is szólít: „Ott a hold felett, dicsőült anyám! ott vagy te; egyetlen leányodat itt hagytad az emberek keménységének. Nézz le reám, kísérj mindenütt, légy őrző angyalom. Ha bánkódik ez a szív, nyugtasd meg. (…) De ha lehet – anyám, én édes anyám, végy fel hamar magadhoz…”

III

Fanni saját szívét is megszólítja, amely valami meghatározhatatlan dolog után vágyakozik. Érzi, hogy valami hiányzik az életéből, de nem tudja, mi az.

„Telhetetlen szív! mikor lesz vége vágyódásidnak, melyek oly akaratosak, mint a makacs gyermek kedve. Mit kívánsz, mit óhajtasz?

Valamely édes, nehéz, titkos, nem tudom mely érzés fekszik kifejtetlen, homályosan mellyem rejtekében!”

IV

Fanni úgy érzi, mintha űr lenne a szívében, mert nincs, akit szeressen, és őt sem szeretik.

„Híjamat érzem, egy része szívemnek nincs betöltve… Én mindenhez olyan jó vagyok, és engem senki sem szeret! Szeretetlenség! a te hideged kínzóbb az elkárhoztak kénköveinél!…”

Vágyik a halálba, hogy fent az égben viszontláthassa édesanyját és bátyját, aki szintén meghalt. Arra gondol, milyen jó lenne, ha legalább a bátyja élne még. Akkor lenne kivel megosztania örömét-bánatát, együtt szomorkodnának azon, hogy édesapjuk szívét ellopták tőlük, és hogy édesanyjuk meghalt.

De így, egyedül nagyon nehéz Fanninak.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!