LVI

Fanninak egyetlen öröme, hogy továbbra is T-airól ábrándozik. Ugyanakkor érzi, sejti, hogy csak ámítja magát, és hogy örökre elvesztette az ifjút.

LVII

Fanni minden este azért fohászkodik Istenhez, hogy ne érje meg a másnapot, és reggel, amikor felébred, szomorkodik azon, hogy nem halt meg az éjjel.

Nem látja értelmét a további életnek. Vonzza a sírverem hűs csendje, megnyugtatónak érzi a halál gondolatát. „A földben a gyötrelmek mind elmúlnak!”

LVIII

Kitavaszodik, de hiába rügyeznek a fák a ligetben, hiába zöldell a rét és csergedez a patak, hiába virít a rózsabokor, Fanni többé nem tud örömet meríteni a természet szépségéből. Szívének sebei nem gyógyulnak be.

Legkedvesebb helye most már a temetőkert: egy sírhalmon szeret üldögélni, amely fölé egy bodzabokor vet árnyékot. Szeretne alászállni a sírba.

LIX

Fanni nem zúgolódik, amiért még mindig nincs itt az idő. Ezek szerint még nem ürítette ki fenékig a keserű poharat, még nem ért a pályája végére. Belenyugszik Isten akaratába („Legyen meg a te akaratod!”)

LX

Ez a bejegyzés csak egy sor: „Elfelejteni!… Lehet-é elfelejteni?… Miért nem tudok én elfelejteni?”

LXI

Fanni érzi, hogy egészségileg kezd leépülni. Mintha egy féreg rágná a szívét: magában hordja a halált. A szeme száraz, a bőre sárgás, alakja lesoványodott. Érett kalászhoz hasonlítja magát, amely már kész a betakarításra.

LXII

Fannit egy éjszaka megtámadja egy lázroham. Ő maga úgy érzi, hogy jót aludt, és szép álma volt, de a valóságban reszketett, egész éjjel rázta a hideg, és kitépte magát ápolói kezéből.

Furcsán érzi magát, a tollat is alig bírja fogni. Tudja, hogy haldoklik.

LXIII

Ez Fanni utolsó naplóbejegyzése. Már nagyon gyenge, és csak azért ír, hogy a naplóján keresztül T-ainak üzenjen. Az utolsó bejegyzés tehát a fiúnak szól.

„Egyetlenem! midőn ezek a jegyzelékek kezeidbe jutnak, akkor már engem a híves föld takar… Bepecsételve hagyom neked azokat a könnyeket, amelyeket ide hullattam, ezeket a gyötrelmeket, melyeket ide kiöntöttem… és néked hagyom azokat. Érted szenvedtem azokat… Nem szemrevetésül mondom azt! sírom szélérűl mondom, hogy örömest szenvedtem… Azzal a gondolattal szállok le csendességem boltjába, hogy hív voltál… és ha az nem voltál – én megbocsátok… Ott, ahová én megyek, nincs haragtartás! Ott majd öszvetalálkozunk, és ott majd – bátran szerethetünk.”

Vége